„Mindenki érdemel egy esélyt. Ha tudtam volna beszélni édesanyám hasában, biztosan azt kértem volna tőle, hogy hagy hadd jöhessek erre a világra.” Megrázó tanúságtétel egy férfitól, aki fiatal felnőttként tudta meg, hogy az édesanyja majdnem elvetette – de Isten terve más volt, az, hogy megszülessen és éljen.
Szeretném megosztani a bizonyságtételemet az abortusz kapcsán. Az egész majdnem 15 éve kezdődött Németországban. Emlékszem, édesanyámmal egy este kint ültünk a teraszon és valahogy ez a téma jött fel köztünk, megosztottuk egymással az érveinket. Hirtelen a semmiből édesanyám azt mondta nekem: „én is el akartalak téged vetetni”. Ekkor nagyot néztem, és nem azért, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Röhögve, szemrebbenés nélkül ejtette ki azokat a mondatokat, amelyek utána nagyon szíven ütöttek. Végig az volt a fejemben, hogy egy anya hogyan tudja ezt megtenni. Hogy-hogy nincs benne semmilyen megbánás? Nem értettem, hogy lehet, hogy nem érzi át a súlyát ennek – mivel tudni kell, hogy nekem volt egy nővérem, akinek csupán három nap adatott e földi életben. Azt hittem, hogy emiatt engem jobban fog értékelni, de majdnem 20 évesen jöttem rá, hogy ez koránt sincs így.
Ezek után hazaköltöztem Magyarországra, és egy barátom által gyülekezetbe kerültem, ahol Istent is megismerhettem. Nagy harcok voltak bennem, hogy Isten hogyan engedhette meg, hogy a nővérem ilyen fiatalon meghaljon, úgy, hogy mi sosem láttuk egymást.
Később megértettem, hogy a halál nem Isten akarata, de Ő mégis a legjobbat hozza ki belőle.
Tudom, hogy egy nap látni fogom a nővérem, és biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk egymást ismerni.
Az évek múlásával Isten egyre jobban gyógyította a szívemet és még édesanyámnak is meg tudtam bocsátani. Bár nem beszélünk egymással, és több mint 7 éve nem láttam, mégis a haragot, amit iránta éreztem, el tudtam engedni.
Azt hittem, hogy a történetemnek itt vége, de nem, mert édesapámmal is történt egy beszélgetés. Ez pontosan 10 évvel azután történt, amikor édesanyámmal az erkélyen beszéltem. Apám elmondta, hogy csak azért maradt anyámmal, mert azt mondta neki, ha elhagyja őt, akkor engem elvetet. Így, ahogy apám mondta, neki köszönhetem, hogy életben maradtam.
Aztán még egy váratlan fordulat történt az életemben. 2025. március 25-én, pont a magzatgyermekek világnapján édesapámtól megtudtam, hogy nekem nemcsak egy nővérem lenne, hanem még egy testvérem. Kiderült, hogy édesanyámnak a nővérem előtt már volt egy abortusza. Nagyon megdöbbentem, hogy 33 évesen tudtam meg, hogy nekem két édestestvérem lenne. Ismét elfogott a harag édesanyám és édesapám iránt is, hogy ezt miért nem mondták el, de már nem haragudtam annyira, mint régen.
Megtanultam a megbocsátás szívével látni.
Valahol mindig is éreztem belül, hogy én nem vagyok egyke, hanem vannak testvéreim.
Hogy mit okozott az én majdnem bekövetkezett abortuszom? Mindig is úgy éreztem, hogy a szüleim nem szeretnek és igazából senki sem. Egyedül az elutasítottság érzését tudtam magamévá tenni, ami azt eredményezte, hogy kisebbrendűségi komplexusok befolyásolták az életem. Több iskolát otthagytam, csak olyan munkákban dolgoztam, ahol nem tettek rám nagy felelősséget, mert úgy gondoltam, hogy semmit sem érek, semmire sem vagyok jó és csak ennyire vagyok képes. De amikor megtértem, ezt az igét kaptam: „Ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem.” (Zsolt 27,10) Ebből az igéből megvilágosodtam, hogyha a szüleim nem is fogadnak el, legalábbis látszólag, Istennek akkor is fontos és értékes vagyok.
Az évek múltával, ahogy kezdtek begyógyulni a sebeim, kezdtem meglátni a saját értékeim, környezetem visszajelzését, sikerült elfogadnom magamat. Hogy ez mit eredményezett? Édesapámmal jó lett a kapcsolatom, az idén megszereztem a második diplomámat és megtaláltam azt a hivatást, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni, azaz, hogy más embereken segítsek.
Mit szeretnék elmondani a történetemmel? Azt, hogy mindenki érdemel egy esélyt. Ha tudtam volna beszélni édesanyám hasában, biztosan azt kértem volna tőle, hogy hagy hadd jöhessek erre a világra. Akik ismerik az életkörülményeimet, azok csodálkoznak, hogy hol tart az életem, mert olyan visszajelzést is kaptam, hogy nekem már nem kellene életben lenni.
De mégis itt vagyok, mert Istennek más volt a terve.
Tudom, ez a téma nem fekete-fehér, sokkal bonyolultabb, de én most a némák hangján akarok megszólalni. Azok nevében szeretnék szólni, akik még most nem tudják hangjukat hallatni. Azt mondjuk, hogy élni akarunk, azt mondjuk, hogy adjatok egy lehetőséget!
Isten nélkül minden nehéz, de Istennel bármi lehetséges. Ahová Ő báránykát küld, ott mezőről is gondoskodik. Én kaptam egy esélyt, és úgy érzem, az az egyik feladatom, hogy elmondjam a másik oldal szempontjait is. Isten áldjon benneteket!
Szabó István
