Mindannyian ismerjük őket. Látjuk és halljuk, hogy ott vannak hétről-hétre, és bár a legkülönfélébb érzéseket váltják ki belőlünk a mosolytól a dühig, mégis olyanok, akik nélkül hiányérzetünk lenne. Ők nem mások, mint a nénik. A „templomlakók”, a „rózsafüzér társulat”, a „nyugdíjas klub”. Azok, akiket felhasználva védekezünk, ha valamilyen egyházi programra hívjuk a barátainkat („Ez nem olyan, itt nem öreg nénik lesznek!”) és akik múlt századi, utánozhatatlan öltözékeikkel (és parfümjeikkel) töltik meg a templomok padsorait.
A templomnak, ahova hétköznap járok misére, is megvan az ilyen, régebb óta fiatal „B-közepe”, akik ha esik, ha fúj, ott vannak. Bevallom, sokszor ideges vagyok rájuk, mert pletykálnak a hirdetések alatt, hamisan énekelnek és ritkán hagyják, hogy más is segítsen az oltár körül. Egyik nap azonban, ahogy áldozáshoz álltunk sorba és végignéztem rajtuk, amint hajlott háttal, többen botra támaszkodva a legnagyobb alázattal veszik magukhoz Krisztust, egészen más jutott eszembe: ők vajon hány ember helyett vannak most itt? Hány ember helyett imádkozhatnak napról-napra, akiknek „nincs idejük” vagy éppen kedvük? Akiknek eszükbe se jut a vasárnapi „kötelező körön” kívül templom közelébe merészkedni? Ki tudja, mennyit imádkozhatnak értünk, „fiatalokért”, a keresztény jövőért? Ők is emberek persze, különböző múlttal, de mégis ott vannak kitartóan és tevékenyen az Úr jelenlétében.
hirdetésGondoljunk erre, ha legközelebb látjuk őket (akár hétköznap!) a templomban, legyünk velük türelmesek és köszönjük meg nekik egy mosollyal, apró gesztussal, hogy vannak!
hirdetés
