Életünk különböző szakaszaiban másként és másként viszonyulunk a minket körülvevő világhoz, ami Istenkeresésünkben is megmutatkozik. Ahogyan szüleinkről is másképpen vélekedünk gyermek vagy felnőtt korunkban, úgy az Istenképünknek is érnie kell. A hitbéli válság megoldásáról és a lelki fejlődés szakaszairól írt Thomas Reese jezsuita atya.
Sok ember mond le a vallásáról, holott
amire igazán szüksége lenne, az az, hogy megváltoztassa az Istenről alkotott képét, és azt, ahogyan viszonyul hozzá.
Sokan, amikor idősebbek lesznek lemondanak arról az Istenről, akiről gyermekként tanultak. Noha valójában érettebb módon kellene gondolkodniuk az Istenről. Ez sok ember számára jelenthet hitbéli válságot, különösen a fiataloknak, akik már nem tudnak kapcsolódni ahhoz az Istenhez, akiről gyermekkorukban hallottak. A papok gyakran mondják nekik, hogy ez egy kísértés. Azt mondják nekik, hogy legyen nagyobb hitük. Kapaszkodjanak az Istenükbe, és ne engedjék el.
Igazság szerint, amikor valaki hitbéli válságon megy keresztül, lehet, hogy el kell hagynia régi istenképét egy újért. Ahogyan érünk, változnia kell az Istenről alkotott felfogásunknak, csakúgy, mint ahogy a szüleinkről alkotott képünket is megváltoztatjuk, amikor felnövünk. A pszichológusok, mint például Erik Erikson, úgy tartják, hogy az emberek érésük során fejlődési szakaszokon mennek keresztül. A nagy katolikus misztikusok évszázadokon át ugyanezt tanították, amikor a tisztító, szemlélődő és egyesítő utakról írtak. Újabban olyan spirituális írók, mint James Fowler, a modern pszichológia segítségével gazdagítják a lelki fejlődés megértését.
Az én leegyszerűsített elképzelésem a lelki fejlődésről három szakaszból áll: bűntől való elfordulás, erények gyakorlása és Isten szeretetének megélése. Ezek a szakaszok nem légmentesen lezárt rekeszek, hanem inkább hangsúlybéli különbségek. A legnagyobb szentek közül sokan életük elején nagy bűnösök is voltak. Meg kellett térniük, elutasítani a bűnt, vezekelni és elfogadni Isten kegyelmét. Számos keresztény lelkipásztor fektet nagy hangsúlyt erre a folyamatra, prédikációjukban a bűnre és a megtérés szükségességére összpontosítva. Az ő Istenük törvényhozó és bíró, sőt néha még rendőr is. Isten haragja lesúlyt a bűnösökre, de irgalmassága eljön azokhoz, akik elfordulnak a bűntől.
A pünkösdisták, baptisták és a konzervatív katolikusok különösen jók abban, hogy kihívást intézzenek a bűnösökhöz és bűnbánatra hívják őket. Ez a megközelítés főleg a fogvatartottakkal és a szenvedélybetegekkel való foglalkozás során lehet sikeres. A tudat, hogy Isten figyel, az egyszerű keresztényeket is meg tudja óvni attól, hogy bűnbe essenek. A lebukástól és a büntetéstől való félelem sok embert visszatart attól, hogy rosszat tegyen. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik azért viselkednek jól, mert nem akarják, hogy elfenekeljék őket. A fejlődés ezen a szakaszában lévő ember imaéletében minden a bűnbánatról szól, arról, hogy felismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és bocsánatot kérjünk. A tékozló fiú példabeszédét hallgatván azonosulni tudunk a fiúval és testvérével. Mi is olyanok vagyunk, mint ők. Sok időt töltünk azzal, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, és gyónás közben felsoroljuk az összes bűnt, amit elkövettünk.
Ebben a fejlődési szakaszban Isten néha önkényesnek és bosszúállónak tűnhet. Az 1950-es években, amikor gyerek voltam, azt tanították, hogy halálos bűn pénteken húst enni vagy vasárnap kihagyni a misét. A kamaszoknak azt mondták, hogy a pokolra jutnak, ha élvezik a „piszkos gondolatokat”. A feleségeknek azt mondták, hogy tartsanak ki a férjük mellett, még bántalmazásuk esetén is.
Sokak számára abszurdnak tűnt, hogy Hitlerrel együtt égjenek a pokolban azért, mert pénteken hamburgert ettek. Ez egy olyan Isten volt, akit könnyen el lehetett utasítani.
A súlyos bűntől való elfordulás után egy bizonyos ponton a kereszténynek át kell térnie a bűnre való fókuszálásról az erények gyakorlására való összpontosításra. Ha már nem vagy nagy bűnös, itt az ideje, hogy a negatívból a pozitívba lépj! A „Hogyan hagyhatnám el a bűnöket?” helyett a „Hogyan lehetnék jobb keresztény?” felé kell elmozdulnunk. A túlzottan aggályos viselkedés egy biztos jele annak, hogy ideje továbblépni.
A lelki fejlődésnek ebben a második szakaszában Isten sokkal inkább edző, mint bíró. Segítséget kérünk tőle, hogy jobb keresztények legyünk. Egyre nagyobb és nagyobb erényességre ösztönöz bennünket. Amikor imádkozunk és olvassuk az evangéliumokat, nem a bűnre összpontosítunk, hanem Jézusra, mint olyan személyre, akit követni és utánozni akarunk. „Mit tehetek az Úrért?” „Hogyan lehetnék jobb?”
A legtöbb keresztény élete nagy részét a lelki fejlődésnek ebben a szakaszában tölti. Nem vagyunk nagy bűnösök, de nem is vagyunk szentek, akik tökéletesen gyakorolják az erényeket. Próbálunk jobbak lenni, de gyakran elbukunk. Nem imádkozunk jól, nem szeretünk annyira, amennyire kellene, küzdünk, és úgy tűnik, hogy nem javulunk. Ez egy idő után fárasztóvá válhat. Az edző azt akarja, hogy gyorsabban fussunk, de tudjuk, hogy soha nem fogunk aranyérmet nyerni. Elkezdünk neheztelni az edzőre, amiért túl sokat kér tőlünk. A fejlődés ezen szakaszában olyanok vagyunk, mint egy tinédzser, aki a tökéletes ruhákkal, frizurával, sminkkel, társalgással és közösségi médiával próbálja elnyerni valakinek a szerelmét. Állandóan a tükörbe nézünk, nem pedig arra a személyre, akivel együtt vagyunk. Azzal, hogy megnyerőek vagyunk, azt hisszük, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét.
A lelki fejlődés harmadik szakaszában nem magunkra, hanem Istenre összpontosítunk. Kevésbé foglalkozunk a tékozló fiúval és testvérével, mint inkább az apa szerepével. Sok szentíráskutató nevezi a történetet a tékozló apa példabeszédének a szeretet miatt, amelyet fiai felé áraszt. Amikor az evangéliumokban Jézusra tekintünk, olyasvalakit látunk, aki nem csupán azt mondja, hogy hagyjuk abba a bűnöket és kövessük. Inkább olyasvalakit, aki csodálatos és az Atyjáról beszél, aki szeret és könyörületes. A fejlődésnek ebben a szakaszában nem keressük a bűnt, vagy azt, hogy hogyan lehetnénk jobbak; azért olvassuk a Szentírást, hogy megtapasztaljuk milyen csodálatos az Isten.
Néha úgy gondolom, hogy a hit legnehezebb része nem egy bizonyos dogmában hinni, hanem abban, hogy Isten feltétel nélkül szeret minket, és az univerzumot is az Ő jószándéka hatja át. A lelki fejlődés minden szakaszában más és más az imaéletünk. Az első szakaszban leginkább bűnbánat (sajnálom), a második szakaszban inkább kérés (segíts rajtam), a harmadik szakaszban pedig hálaadás és imádat (csodálatos vagy). Ahhoz, hogy igazán beleszeressünk valakibe, el kell felejtkeznünk magunkról, és az előttünk álló személyre kell koncentrálnunk.
A lelki fejlődés végső szakaszában szerelembe esünk.
Nem félelemből vagyunk jók, vagy azért, hogy elnyerjük Isten szeretetét. Azért szeretünk, mert csak ez lehet a válasz Isten szeretetére.
Forrás: Thomas Reese: You need to abandon God to find God, National Catholic Reporter, https://www.ncronline.org/opinion/guest-voices/you-need-abandon-god-find-god
Dudás-Kiss Csenge
hirdetés
