Szerzetesség, papság vagy házasság? Életünk egyik legfontosabb tényezője, hogy megtaláljuk azt az utat, melyen igazán kibontakozhatunk. Természetes, hogy van bennünk félelem, hogy vajon megtaláljuk-e azt az utat, amelyet Isten szánt nekünk, így az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy mi történik akkor, ha nem sikerül, ha rossz utat választok? Ildikó testvér, aki évek óta hivatásgondozással foglalkozik, megnyugtató választ ad.
A hivatáskeresés során az egyik leggyakrabban feltett kérdés (és egyben a legfrusztrálóbb is), hogy ha rossz utat választok, mi lesz az életemmel? Lehetek-e még boldog és kiteljesedett? Például, Isten szerzetesnek hív, de félek, nem tudok igent mondani Neki, és inkább a házasságot választom. „Ezen elképzelés mögött az a gondolat áll, hogy elhibázhatom” – mondja Ildikó testvér. „Nem akarom azt mondani, hogy nem, nem hibázhatod el, de akkor valóban nem hibázhatod el, ha imából születik meg a döntésed.
Az „elhibázhatom” gondolat sokszor megbénít, cselekvésképtelenné tesz, görcsöt okoz és már imádkozni sem mersz, semmit sem mersz tenni.
Mindenkinek azt mondanám, hogy dobja ki ezt a gondolatot.” Ildikó testvér azt javasolja, hogy ha kérdés van benned a hivatásod kapcsán, kezdj el imádkozni, gondolkodni rajta. „Nézz rá az életedre; miről szól, mire mutat, milyen adottságaid vannak? Ferenc pápa, mikor Budapesten járt, azt üzente a fiataloknak, hogy mindannyiótokban van valami tehetség! Keresd meg, hogy mi a tiéd, nézd meg, hogy ez az adottság mire mutat! Fontos kérdés az is, hogy mit jelez vissza rólad a környezeted? Hol érzed igazán azt, hogy jó a bőrödben lenni? Mesélj el egy ilyen történetet és azt, hogy mi adta meg ezt az érzést! Ezeket a kérdéseket szoktam feltenni a fiataloknak, mikor lelkivezetésre jönnek hozzám.”
Az évek óta hivatásgondozással foglalkozó Ildikó testvér szavai megnyugtatóak:
„ha a reflexió során az Istennel való közös gondolkodásban, elmélkedésben maradok, nem tudom elhibázni a döntést.
Nagyon nehezen tudom ebben az esetben elképzelni, hogy egyik nap majd tíz év házasság után fölébredek, és hirtelen eszembe jut, hogy ’elrontottam! Nekem szerzetesnek vagy papnak kellett volna lenni!’ Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a gondolat nem abból fakadna, hogy most épp küzdelmes az élet, és azt gondolom, hogy de jó lenne máshol lenni!”
Ráadásul, hajlamosak vagyunk arra is, hogy egyik vagy másik hivatást idealizáljuk. „Tudunk romantikus, idealizált gondolatokat szövögetni mindkét oldalról. A szerzetesek is el tudják romantikusan képzelni, hogy ’mennyire jó a családosoknak, mert ott aztán megkapják a testi érintést, a figyelmet, és azt, hogy egy embernek igazán fontosak’. Épp így, házasoktól is hallom, hogy ’milyen jó a szerzeteseknek, akkor imádkoznak, akkor vannak Istennel, amikor csak akarnak, ők aztán igazán Istenre figyelnek, milyen szép élet is!’.” Még ha mindkét elképzelésben is van igazság, a teljes képet nem látjuk, csak a szép dolgok tűnnek fel.
„Ez a fajta látásmód fókuszvesztetté tesz, mert elfelejtem, hogy mi az én ajándékom, az én kifejezett hivatásom, amire meghívott Isten, ahol ki tudok bontakozni.”
A 777 olvasóitól is érkeztek kérdések, így például az, hogy mit lehet tenni akkor, ha valaki házasként érzi úgy, hogy valójában szerzetesnek kellet volna mennie? „Azt gondolom, hogy ha már valamilyen életállapotban élünk, akkor Isten nem ad nekünk másik hívást. Ha valaki úgy hozott döntést, hogy valamilyen oknál fogva a házasság irányába ment, közben mégis vonzotta a papság vagy a szerzetesség, akkor hűségesnek kell lenni a meghozott életállapotbeli döntéshez. És az, hogy mi a hivatásom, már nem kérdés, hiszen a döntést örökre meghoztam.”
Ildikó testvér azt tanácsolja, hogy vizsgáljuk meg, miért vonz bennünket a másik hivatás. „Miről is szól ez a vágy? Lehet, hogy mélyebb kapcsolatra vágyom az Istennel? Beszélgettem fiatalokkal, akik, mikor Isten megérintette őket, megijedtek, attól tartva, hogy nekik most papnak vagy szerzetesnek kell menniük. Pedig nem szól másról ez a megérintettség, mint hogy Isten azt akarja, hogy bensőségesebb kapcsolatban legyenek Vele. A bensőségesebb kapcsolatból pedig, Istent megszólítva mondhatjuk azt Neki, hogy itt vagyok, használj engem. És annyiféleképpen tud valakit használni az Isten! Nem feltétlenül kell szerzetesnek lennem ahhoz, hogy használhasson.
A teljesen Istennek szentelt életút inkább a szív lefoglaltságának az állapotát jelenti, semmint a küldés állapotát.
Nyilván van, amit csak egy pap tud megtenni, így többek között szentmisét bemutatni, a kiengesztelődés szentségét kiszolgáltatni; ezek az ő különleges ajándékai. De nagyon sok más szolgálatot meg tud tenni egy civil ember is.”
Isten hangját hallom, vagy a sajátomét? – Keresem az utam #4
hirdetés
