„Isten nélkül megőrülnék” – Egy olimpiai bajnok összeomlása és hitre jutása

„Sydney McLaughlin teljesen összetört és magába zuhant a tokiói játékok után. Pedig boldognak, mosolygósnak és felszabadultnak kellett volna lennie, hisz olimpiai bajnok lett 400 gáton, ráadásul úgy, hogy futott egy káprázatos világcsúcsot. Az Istenben való hite és a kemény munka azonban átsegítették őt a gondokon, így Eugene-ben egy újabb hatalmas rekordot futva a vb-címet is megszerezte.” Az Eurosport cikkét szemlézzük.

Sydney McLaughlin tavaly világcsúccsal lett olimpiai bajnok, az idén pedig világbajnok. A kettő között rengeteg dolgon ment keresztül. Többek között újra megtanult mosolyogni, olyannyira, hogy a Gyulai Memorialon elért fantasztikus győzelmét követően kedvesen, közvetlenül integetett bele kollégáink kamerájába.

Hosszú út vezetett idáig.

Egy, az olimpia után posztolt, ám még az előtt rögzített videóban Sydney ül az autójában, és megpróbálja elmagyarázni, hogyan is érzi magát. Az amerikai válogatót világcsúccsal nyerte, egyre több a követője a közösségi médiában, és ő ezzel a helyzettel 21 évesen nem igazán tud mit kezdeni.

Hiányzik a tisztelet, mondja, és közben sír. És nem csak az ismeretlen rajongókkal jó- és rosszakarókkal van problémája, hanem azokkal is, akik elvileg közel állnak hozzá, akik ismerik és szeretik őt.

hirdetés

„Felrobban az agyam. Azok az emberek, akik nap, mint nap látták, hogy meghalok a pályán, azt gondolják, hogy a követőimnek köszönhetően jutottam ide. Mert világos a bőröm. Nem kontrollálhatom a bőröm színét, ahogy azt sem, kik követnek be. Nekem csak arra van hatásom, amit a pályán csinálok. És ezért semmi tiszteletet nem kapok. Ezt el sem hiszem.”

Fotó:  ANDREJ ISAKOVIC / AFP

„Három nappal ezelőtt elértem életem egyik legnagyobb célját, világcsúcsot futottam. És az emberek közel sem úgy reagáltak, ahogy vártam. Akiknek a leginkább örülniük kellett volna, szinte nem is törődtek velem. És ez fáj. Iszonyúan fáj. Nem értem, hogy ez miért nem elég egy csomó ember számára. Ez egy beteg világ. Bár nagyon sok a jó, nagyon sok a beteges dolog is.

Azért imádkozom, hogy az emberek ne akarjanak egy ilyen gyűlöletes világban élni.”

A hírnévvel együtt járó, sokszor toxikus reakciók őt is elérték. Ezért is fordult a hit és Isten felé. „Nagyon keményen dolgoztam, és most már nagyon óvatos és tudatos vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit posztolok magamról. Istent akarom dicsőíteni, és jó példát mutatni. Sok mindent inkább csak Istennek mutatok meg, mert az emberek elutasítják az igazságot. Tudom, hogy nem engem utasítanak el, hanem azt az Istent, aki bennem él.”

Kétségtelenül rendbe tette magát, a világbajnokságon ugyanis 50.68-as bődületes új világcsúcsot repesztett, 73 századdal megdöntve saját korábbi rekordját. „Úgy gondolom, kezd letisztulni és összeállni minden. Ott vannak a gátak, és mi egyre gyorsabban futunk, gyorsabban, mint azt az emberek gondolják. Ennek ellenére úgy vélem, ez sem volt egy szupertiszta verseny.”

Hogy igazán értsük és értékeljük, milyen messzire is jutott McLaughlin, vissza kell mennünk hat évvel ezelőttre, az akkori korosztályos válogatók idejére. A verseny reggelén durva pánikrohammal riadt fel.

„Úristen, ma versenyeznem kell.”

Ahogy kiért a pályára, az egész csak még félelmetesebbé vált.

„Mindenki melegített, én meg úgy éreztem, képtelen vagyok ezt megcsinálni. Mindenki annyira felnőtt volt.”

Felhívta az édesapját, és kifakadt neki a telefonba.

„Apu, én nem akarok futni. Majd négy év múlva, igérem.”

A papa rábeszélte őt a futásra, a többit pedig későbbre hagyta. Sydney el is kezdte, de aztán észrevette, hogy Dalilah Muhammadjócskán előtte jár.

„Ha akartam sem tudtam volna utolérni, ez tuti.”

A kilencedik gátnál ott volt az első három között.

„Az járt a fejemben, hátha valaki nem fogja bírni. Nekem pedig keményen kell nyomnom, hogy tartsam a tempóm.”

Így lett, és kvalifikálta magát a válogatottba, igaz, ez is kellőképpen ijesztő volt a számára.

Rio nem sikerült neki, persze ezt csak ő érezte így, mert azért a 17. hely nem olyan rossz 17 évesen. Ettől függetlenül nem érezte jól magát az olimpiai faluban, és leginkább csak a szobájában gubbasztott, azon tűnődve, mit keres ő ott. Sokkolta őt az a versenyszellem, amit a többiekben látott.

„Ez megzavarja az ember fejét, mert látod, hogy vannak, akik ezért élnek. Én erre képtelen voltam.”

Úgy döntött, megváltoztatja a hozzáállását. Mint amikor tábla csokikért futott a suliban. Igazából nem akart futni, de a szülei édességet ígértek neki, úgyhogy megnyerte a 100 métert. Szerette a csokit, és szerette a büszkeséget a szülei szemében. Aztán egyre valószínűtlenebb dolgokat ért el, például aranyérmet nyert a tokiói olimpián. Ugyanakkor valami belül összetört benne.

„Nem akarok hírnevet, csak egy kis tiszteletet szeretnék. Nem kell a legjobb barátoknak lennünk. De a sportban, ha valaki olimpiai bajnok és világcsúcstartó, megérdemel egy kis tiszteletet. Minden más a tiétek lehet, srácok” – mondta egy videóüzenetben.

Egy évvel később ezeket a csalódásokat már maga mögött tudja. Hála a hit erejének.

Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP

„Huszonegy évig annak a tehetségnek a segítségével futottam, amelynél nagyobbat nem is kaphattam.

Aztán az Ő kegyelme megváltott engem. Ha nem lenne olyan a kapcsolatom Istennel, amilyen, azt hiszem, megőrülnék.

 Annyi mindent nem értek a világból, a sportból, a kultúránkból. Néha úgy érzem, semminek semmi értelme.”

A világbajnokságon repesztett szenzációs futását viszont nagyon is értette. Tökéletesen leírta azt, ahogy zónába került.

„Egyfajta flow-állapotnak nevezném. Mindazt a munkát, amit elvégeztél, beleteszed a versenybe, és eljutsz egészen addig a pontig, amikor csak hagyod, hogy a tested tegye a dolgát.”

Ezt a flow-t hozta magával hétfőn Székesfehérvárra is, ahol a kavargó, viharos szélben is a valaha volt leggyorsabb Európában futott idővel, 51.68-cal ért célba. Ez ráadásul minden idők hatodik legjobb ideje, amelynél csak ő maga, és egyszer Dalilah Muhammad futott jobbat.

Forrás: Eurosport.hu

hirdetés