Krisztus keresztje és az üres sír is döntésre kényszerít mindannyiunkat!

„Mennyire segítjük egymást, hogy növekedni tudjon bennünk a feltámadás hite, a belőle fakadó öröm és reménység? Hogyan éljük ezt meg közösségileg? Vágyakozom-e a Krisztus által megígért és általa elhozott új élet után?” – többek között ezeket a kérdéseket is feszegeti Huszák Zsolt atya a szent három napot lezáró cikkében, amelyben természetesen a feltámadás kerül a középpontba.

Ahogyan hajnalodik, az Úr felkel a sírból. Teste az Ő teste, de már az átváltozott, feltámadt test. Mária Magdolna az első, akinek megjelenik. A tanítványok pedig a hír hallatán futnak a sírhoz. Még nem tudják, mit higgyenek, de szeretnének hinni. Ha bizonytalan vagyok néha, akkor sem kell félnem. Ha kitartó vagyok, eljön az ideje az én életemben is, hogy a Vigasztaló megerősítse a hitemet. Ha már idáig elolvastad ezeket a gondolatokat, az nem véletlen!…  

Jézus megjelenik a tanítványoknak, hogy szavukra mindenki higgye, aki az igazságból való, hogy Jézus feltámadt és örökké él. Nemcsak Ő él, hanem mindenki, aki befogadja Őt, abban új élet születik, amelyen nem fog a halál. Kikerülünk a sötétség hatalmából és új teremtményekké válunk. Ha Őbenne vagyunk, a halál nem ragad el minket végleg, hanem az idők végén mi is feltámadunk, ahogy Ő. Együtt leszünk az Ő országában, ahol „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság” (Jel 21,4). „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Arra kaptunk meghívást, hogy egy új világ polgárai legyünk, ahol a Lélek gyümölcsei teremnek: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.

Ebben az új világban nemcsak polgárok vagyunk, hanem társörökösök is. Otthon vagyunk. Békességünk és örömünk van, és ezt senki sem veheti el. Amíg ezen a világon vagyunk, addig nem teljesedik be az új világ, de már megragadjuk és részesei vagyunk. Már elkezdődött, de még nem teljesedett be. Olyan, mintha egy zarándoklaton vennénk részt. Nem tudjuk pontosan, mikor érünk oda, de tudjuk, hová tartunk.  

hirdetés

Egy régi történet szerint egyszer egy turista megszállt egy kolostorban, ahol szívesen adtak szállást az átutazóknak. Mikor bement a szobába, meglepődött annak egyszerűségén, és megkérdezte a mellette álló testvért: mikor hozzák ide a szükséges berendezési tárgyakat? A szerzetes csak ennyit felelt: azt a vendégnek kell biztosítani; amire azon felül van szüksége, azt itt mind megtalálja. A vendég elképedve válaszolt: de hát én csak átutazóban vagyok! A szerzetes kicsit elmosolyodott, és így válaszolt: de hát itt mi is csak átutazóban vagyunk. 

Nem ez az igazi, és főleg nem a végleges hazánk, hanem a mennyei!

Az Emmauszba vezető úton a feltámadt Jézus a tanítványok mellé szegődik, akik szomorkodnak halálán. Nem ismerik fel. Ekkor az ószövetségi iratokból elmagyarázza nekik, hogy mindennek így kellett történnie. Lángol a szívük. Behívják vacsorára. Akkor Jézus megtöri a kenyeret és bort ad nekik. Ekkor ismerik fel – és boldogok.

Mennyire tudom értelmemmel felfogni és lelkembe fogadni azt az igazságot, hogy „ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai” (Mt26,56)? Ha időnként kételyek támadnak bennünk a „túlvilági” örökléttel kapcsolatban, nem probléma, sőt! A tudomány ismeri az ún. pozitív kételkedés fogalmát, amely azt jelenti, hogy azért kételkedem, azért teszek fel újabb és újabb kérdéseket, hogy közelebb kerüljek ahhoz a valósághoz, ahhoz az igazsághoz, melyet meg akarok ismerni. Ez valóban pozitív, és az előrehaladást szolgálja.

Felismerem-e a személyes életemben és a világban zajló történésekben, hogy Krisztus valóban feltámadott és él?

Aki Vele járja életének útjait, aki Vele és Belőle igyekszik élni, felismeri az élő Krisztust, az ő számára bizonyítást nyer a feltámadás ténye. Sok nem hívő embertől hallom, hogy milyen kétséget kizáró bizonyítékokat tudunk felmutatni, hogy Jézus az Isten Fia, a Megváltó, aki meghalt és feltámadt értünk? Természetesen bizonyítékok és okfejtések sorozatát fel lehetne vonultatni, de a betű önmagában holt dolog. Igaza volt az egyik jézusi példabeszédben szereplő Ábrahámnak, aki egy elkárhozott léleknek a még élő hozzátartozóit szerette volna megmenteni az örök szenvedés helyére való jutástól és azt mondta: „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Lk 16,31) Ez ma is érvényes. Hány csodát (pl. gyógyulásokat) tapasztalhatunk akár napjainkban is, melyek „kézzelfoghatóan” igazolnák Isten létét és gondviselő szeretetét, a kegyelem erejét az életünkben, de többen ezekre is csak úgy reagálnak, hogy biztos valami trükk, szemfényvesztés vagy éppen az emberi okosság és leleményesség, a tudomány vívmánya.  A lelki életet élő ember szívében tapasztalja meg az élő Krisztus működését és erejét, és éppen ezért nincs is szüksége más bizonyítékra. Aki csak betű és szemmel látható dolgok után kutat, aki folyamatosan csak tagad, nem tud hitre jutni. „Hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6)

A feltámadt Krisztus üres sírjához csak nyitott fülekkel és kiüresített szívvel szabad odamennünk!

Ferenc pápa szerint Jézus feltámadása „azt jelenti, hogy Isten szeretete erősebb a rossznál, sőt magánál a halálnál is; azt jelenti, hogy Isten szeretete átalakíthatja életünket, virágba boríthatja azokat a sivatagos tájakat, amelyek a szívünkben vannak.”

Mennyire segítjük egymást, hogy növekedni tudjon bennünk a feltámadás hite, a belőle fakadó öröm és reménység? Hogyan éljük ezt meg közösségileg? Beszélünk-e egymás között, legfőképpen családi, baráti körben a feltámadás tényéről? Beszélgetéseink témái közt szerepel-e az, hogy hogyan lehetne még inkább megélni a mai társadalmi környezetben az evangéliumi utat és értékeket? Vágyakozom-e a Krisztus által megígért és általa elhozott új élet után? Mit jelent számomra Krisztus győzelme? Hogyan ünneplek húsvétkor?

Megannyi kérdés, melyekkel azért is kell foglalkoznom, mert Krisztus feltámadása nemcsak a bűnöktől való megváltást, az új élet lehetőségét hozta el számomra, hanem egy küldetést is ad, melynek teljesítése szintén az üdvösségem feltétele. Hirdetnem kell Jézus győzelmét a halál és minden rossz fölött, ami szenvedés, ami félelemmel tölt el, ami megkötöz, korlátoz! El kell vinni ahány helyre, ahány ember életébe csak lehetséges az igazi szabadság ünnepének örömhírét!

Olyan véleményt is hallottam valakitől, hogy a hívő emberek megkötözött lelkek. Igen, meg vagyunk kötözve, és ezt a köteléket igyekeznünk kell egyre szorosabbra fűzni, hogy szabaddá válhassunk minden rabszolgává tévő bilincsünktől, mellyel az ősi ellenség akar bennünket lépten–nyomon gúzsba kötni, elvéve a szabadságunkat, az életünket, az örömünket, a lelki békénket, a szeretetünket, a reményünket, az örök üdvösségünket!

Kezdjük el élni az Életünket, ne csak vágyakozzunk rá! Éljünk a Krisztus által nekünk adott szentségek kegyelmi lehetőségeivel, ajándékaival, folyamatosan igyekezzünk megújulni, fejlődni, erősödni a szeretetben! Így lehet teljes életet élni a Földön és eljutni Isten örök országába! Sokszor azt hisszük, hogy Jézus követése valami nagyon bonyolult dolgot kíván tőlünk, pedig csak annyit kér, hogy éljünk szeretetben, erősítsük, bátorítsuk, támogassuk egymást! Amikor önmagunknak meghalva a másikért kezdünk el élni, akkor kel bennünk életre a Lélek! Még csak vallásosnak sem kell lenni ahhoz, hogy megértsük, csak így lehetünk boldogok; ha nem így élünk, nos, akkor van az, hogy olyan kereszteket ácsolunk magunknak, melyek nem Istentől származnak, melyek csak kisemmiznek, megnyomorítanak bennünket és másokat is! Akik elutasítják az evangéliumi értékek útját, a saját boldogságukat utasítják el – ez nem Isten büntetése, ők saját magukat büntetik, és persze a körülöttük élők életét is megkeseríthetik. Nem szolgálhatunk két Úrnak! Nem lavírozhatunk, bármennyire is ezt szeretnénk. Ahogy Krisztus keresztje, úgy az üres sír is döntésre kényszerít mindannyiunkat! Ne feledjük azt sem, hogy a közömbösség is döntés az egyik út mellett!

Összefoglalva a három szent nap üzenetét:

csak úgy lehet Istennek tetsző módon élni és hitelesen tanúságot tenni az evangéliumról, hogy hiszek az Ő örök szeretetében,

a lelkemben lévő űrt csak Vele töltöm be, Istent az Őt megillető isteni (első) helyre helyezem mint életem alapját, beengedem Őt életem minden területére, valamint jelen vagyok a számára és imádságaimban építem Vele a személyes kapcsolatot; vállalom a szeretet útjának minden áldozatát és keresztjét, és felvértezem magam az egyház szentségeiből forrásozó kegyelmi ajándékokkal!

Ne feledjük, mindent megkaptunk annak a küldetésnek a teljesítéséhez, amelyet Ő személyre szabottan nekünk szánt! Ha nem kételkedünk abban, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk, akkor induljunk! Mire várunk? Hajrá!

Huszák Zsolt atya
bácsalmási plébános