Ezen a héten is rengeteg kérdés érkezett A Papp válaszol rovatunkhoz, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa ad őszinte és megértő válaszokat olvasóink felvetéseire. Ezúttal a böjtről, egy válságban lévő házasságról és a kereszt titkáról olvashattok, a cikk alján pedig feltehetitek ti is a benneteket foglalkoztató kérdéseket!
Hilda (Budapest)
Adott egy huszonéves házasság, több gyermek, elkötelezett katolikus életmód. Kifelé. Belül pedig egy nehéz, konfliktusokkal, meg-nem-értéssel, egyre távolodó lövészárkokba merevedéssel terhelt kapcsolat. Egyrészt van köztünk egy nagyon mély összetartozás-érzés, és a napi csipcsup ügyeinket elég jól tudjuk menedzselni, de a többi egy katasztrófa. Nincsenek köztünk mély beszélgetések, érzelmi síkon megosztás, valódi jelenlét. Régóta kérem/jelzem/hisztizem hogy kezdjünk magunkkal valamit, de mintha meg se hallaná. Tudom, hogy rossz a módszerem, de annyira elmagányosodtam, érzelmi sivatagban élek, hogy gyakran vaktában lövöldözök, és ebben mindketten újra és újra sérülünk.
És nemrég egy bomba is robbant… A férjem néhány éve rendszeresen találkozgat egy általam is ismert nővel. Egy véletlenül megtalált és elolvasott levelezésből kiderült, hogy rendszeresen telefonálnak, találkozgatnak, apróságokkal kedveskednek egymásnak. Egy nap gyötrődés után rákérdeztem, hogy tkp. mi van köztük. Azt mondta, hogy nem szerelmes belé, még a kezét sem fogta meg, és rögtön az elején tisztázta vele, hogy nem is akar többet, hisz mindketten házasságban élnek. Egy tiszteleten alapuló barátságnak tűnik számomra, bár sokat nem árult el róla. Azt mondta, azért nem mondta el, mert nem akart megbántani, és szerinte nem értettem volna az indítékait. Ő nem érzi azt, hogy megcsalt volna. Én mégis megcsalva érzem magam. Két dolog fáj nagyon, az egyik a titkolózás, a másik az, hogy nem befelé “dolgozott”, próbálta volna javítani a kapcsolatunkat, hanem elengedte.
Bocsánatot kért, és megbocsátottam, hiszen tudom, hogy valóban nem akart megbántani, nem akart rosszat nekem. Elkezdtünk dolgozni a kapcsolatunkon, végre – hosszú évek után újra – meghallgat, figyel rám, nekem kedveskedik apróságokkal, nem másnak, de tudom hogy hosszú még az út előttünk. Úgy tűnik, Isten ezt a követ rakta a szakadékba rohanó kocsink elé, kaptunk egy esélyt újjáépíteni magunkat.
A “rövid” esetismertetés után jöhetnek a kérdések: Engem most valóban megcsaltak? Hogyan tudom magamban a párom felé a bizalmat újraépíteni, és mikor múlik el a fájdalom a szívemből? Hogyan tudjuk megbocsátani magunknak az elvesztegetett, hideg-rideg éveket? Végig tudunk-e menni magunk ezen az úton, vagy szükségünk lenne segítségre? Mire figyeljünk az építkezésben?
Én a „majdnem” helyzetekből nagyon sokat tanultam, amikor majdnem tört az életem, a becsületem, a családom – Isten elengedett a szakadék szélig, szédülés és remegés, s aztán mégse engedte. Nálatok most ez „majdnem” helyzet: fáj, de később hálás leszel a „majdnemért”.
Először is ne nevezzük megcsalásnak, ami nem az. Nevezzük eltávolodásnak, tompulásnak kettőtök között a helyzetet, a harmadikkal pedig tényleg baráti beszélgetéseknek azt, ami történt, talán érzelmi kacérkodásnak. A gyógymód, a fájdalom, a megbocsátás is más a valódi megcsalásnál, ne bélyegezd súlyosabbnak, mint ami történt – se magadban, se a másikban.
hirdetésSokszor írom, hogy a házasságnak szakaszai vannak: kicsi, majd nagy gyerekekkel, érett felnőtt kor, felelős beosztás, kirepülő gyerekek, idősebb kor… A szakaszok nem mindig békés átmenetben váltják egymást, hanem olykor földrengés jelzi, hogy így nem mehetnek tovább a dolgok. Ha huszonéve vagytok házasok, akkor ez a földrengés egy jelzés: ideje újabb szakaszba lépni. Nem több, és nem kevesebb. Az nagyon jó, ha mindketten észlelitek, és mindketten akarjátok a megújulást.
A jó házassághoz nem csak egymást, hanem magát a házasságot is akarni kell.
A megújulásnak életközép táján sok szép útja lehet. Érdemes elővenni régi szokásokat, melyek mindkettőtöknek jól estek, csak elhanyagoltátok. De érdemes új szokásokat is elővenni, napi kis rituálékat, melyek támpontokat adnak a napnak. A terapeuták hangsúlyozzák, milyen fontosak az „érzelmi cseppek”, azok a napi szeretetgesztusok, amik jól esnek a másiknak. A nagyon komoly beszélgetéseket ugyanis érzelmileg meg kell alapozni: nehéz igazságokat, fájdalmakat akkor lehet kimondani, ha előtte elég erősen megfogjuk egymás kezét. Jó dolog az otthontól (és napi teendőktől) elkülönített teret adni a minőségi együttlétnek: ez lehet most séta, később utazás, wellness. Ha az egyházközségben van 4-5 kortárs házaspár, szólítsátok meg őket, hogy kis-egyházat alakítva beszélgessetek. Az is lehet, hogy ez a ti elakadásotok másoknak nagyon komoly segítség lesz… Egy kortárs segítő csoport, ráadásul a Lélek jelenlétében csodajó dolgokra lehet képes! Kifejezetten javasolt életközép táján valami új közös tevékenység (pl. karitász), új hobbi (tánctanfolyam, új nyelv megtanulása) kitalálása. Nyilván ekkor sokkal több történik: azok a baráti beszélgetések, összeragasztó jó élmények születhetnek, melyek már hiányoztak a férjednek, s neked is.
Életközép táján a leglényegesebb a spirituális megújulás. Igenis be kell látnotok (egyénileg is, meg közösen is) a bűnöket, mulasztásokat, hazugságokat, melyek ártottak nektek. Az életközép tája azért nagyon nehéz, mert belátjuk, hogy még egyszer ennyit élni már nem igazán fogunk. S ekkor felébredhet valami nagyon őszinte életszeretet. Jó élni, jó tisztán szeretni, jó Istennel őszinte kapcsolatban lenni! Aztán a megújulás jelentsen eggyel előbbre lépést a spiritualitásban: el tudnátok menni egy hétköznapi szertartásra is, akár csak ketten. Alakíthatnátok tényleg egyházközségi családcsoportot. Tehetnétek pl. egyéves fogadalmat valamire. A testi-lelki irgalmasság tetteiből találhatnátok valamit, amit eddig nem csináltatok. Akár teológiát is tanulhatnátok, együtt böngészve a teológia életadó igazságait. Ha a keresztény hitet ti tényleg komolyan veszitek, óriási előnyötök van más párokhoz képest! Isten hűsége, még ha mi nem is mindig…
Ez egy „majdnem” helyzet: bár van benne fájdalom, szégyen, seb, düh – de legyen már öröm(!) is, mégsem történt tragédia, a kegyelem mégis megóvott titeket. A „majdnem” helyzetek után én valamiképpen megtiszteltetést éreztem Isten részéről: „értek én így is a szóból, nem kell nagy koppanás!”
Ági (Budapest)
Hogyan kell értelmezni a böjtöt fokozott igénybevétellel járó élethelyzetben? Kisgyerekes anya vagyok, két 3 év alatti gyerkőccel itthon, szoptatok, éjszakánként többször kelek a gyerekekhez (szóval állandóan kialvatlan vagyok), szabadidőm szinte nincsen, ráadásul a járvány miatt a kikapcsolódás lehetőségei még tovább szűkültek. Mindez rendben van, vállaltam, tudom, hogy megéri. A böjtöt viszont második éve élem meg teljes kudarcként. Úgy érzem, nincsenek tartalékaim, bármit próbálok vállalni, nem sikerül betartanom. Mit kellene tennem? Fogadjam el, hogy ez ilyen, és tegyem, ami sikerül? Azt hiszem, jó lenne, ha valahogy át tudnám keretezni ezt az egészet, de elakadtam.
Biztos vagyok benne, hogy téged most Krisztus leültetne és egy jó vajas kenyeret eléd tenne, sőt, veled együtt enne. Az a púpos asszony jut eszembe, aki a zsinagógában hátul állt, s a törvények szerint sem előre hívni nem volt szabad, sem szombaton meggyógyítani. Ennek az asszonynak nagy hite lehetett, hiszen nem lett öngyilkos, nem zárkózott be, nem fordult el a zsinagógától. Krisztus ezt a hitet nézte és átlépve a törvényeket, középre hívva meggyógyította. A te helyzeted is hasonló: van hited, küzdelmed, nem kényelemből nem tudod tartani a pontos előírásokat. Szoptatós kismama, két kisgyerekkel, hosszú ideje karanténban! Krisztus a hitet, a szívet, a szeretet nézné: ne legyél már magaddal szigorúbb, mint ahogy Krisztus lenne. Egyáltalán nem a kilúgozásról, önkényről beszélek, hanem arról, hogy mi az első. Az első a szeretet, a hit, a szív – ebben akarj növekedni!
Újra és újra hangsúlyozni kell, hogy mi a vallásos böjt célja. Nem egyszerűen étkezési szabályok, rigorista törvények, emberi teljesítmény. A vallásos böjt célja: osztatlan szívvel Isten felé fordulni. Annak megerősítése, hogy „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, minden erődből, teljes elmédből” – s aztán majd fogod tudni jól szeretni felebarátodat és önmagadat is. Így a böjtben valóban kell lennie testi lemondásnak: neked azt mondanám, a hátralévő péntekeket tartsd meg. De inkább az osztatlan szíved gazdagítására figyelj: olvass evangéliumot, vegyél részt online szertartáson, hallgass taize-i éneket, hetente hívj fel egy szerencsétlen sorsú ismerősödet, kerüld a bűnöket.
Az egyház a böjti előírások meghirdetésénél mindig hozzáteszi, hogy mindenki a maga életállapotának megfelelően böjtöljön. Böjt mindenképpen kell, Nagy Szent Bazil szerint a böjt egyidős az emberiséggel, hiszen már az Édenkertben is volt böjti előírás. Jó az nekünk, hogy ne ragadjunk bele a világ ügyeibe, gondjaiba, híreibe és élvezeteibe. Mégis tudni kell nagykorú kereszténynek lenni, aki a maga életállapotában megtalálja a böjt testre szabott megvalósítását. Ez a „nagykorúság Krisztusban” persze nem csak azt tudja, hogy olykor lehet engedékenyebb önmagával (mondjuk kismamaként, vagy covidos betegként), hanem azt is, hogy olykor szigorúbbnak kell lennie önmagával. Szent Pál Krisztus szabadságában tud bővelkedni, és szűkölködni is.
És most kenj meg egy vajas kenyeret, és tegyél egy tányért magad mellé Jézusnak is.
Teodóra (Bécs)
Sokat hallom, hogy a kereszt a „szeretet fája”, de nem értem, hogy miért lehet annak nevezni egy bitófát? Nem Jézus a szeretet alakja? Miért kell a keresztet egyáltalán tisztelni?
Van is igazad, meg nincs is. Egyrészt valóban nem szabad elfelednünk minden tárgyi dolog előtt a perszonális síkot: valóban Krisztus a szeretet személye. Minden kereszt, ikon, Eucharisztia, templom, pap mögött Krisztus személyes szeretete az első. A túlzott tárgyiasítás mindig kedvez a dologivá tételnek, a mechanikus-mágikus szemléletnek, sőt, a pénzen mérhetőségnek. Benedek pápa is markánsan rögzíti, hogy a hitben mennyire fontos a perszonális találkozás.
Ugyanakkor az ember nem tiszta szellem, még ha némely testfelejtő filozófiák, távol-keleti vallások szeretnék is azt elérni. Az ember testi, anyagi, történelmi, szociális lény – ezért lesz számára fontos a tárgyi közvetítés, gondolj a jegygyűrűre. Isten tekintettel van testi-történelmi dimenziónkra, ezért engedi meg a vallásos szimbólumokat, szentségeket. Jó dolog egy kereszt előtt csöndben megállni, egy ikont ráérősen szemlélni, az Eucharisztia kenyerét és borát megízlelni, betegként a papi olajat a homlokunkon érezni.
Hogy a kereszt miért a szeretet fája, arról egy nehéz gondolatmenetet szeretnék megosztani. Az Atyaistennek nevezett „első, ősisten” nem akart önmaga lenni, s szeretetből „teret” adott a tőle Különbözőnek, a Fiúnak. Az Atya és a Fiú közötti „távolságot” a Lélek hidalja át. Amikor az Atya elküldi a Fiát, azért küldi, hogy mindenkit (közelieket és eltávolodott bűnösöket) magához vonzzon. Krisztus tendenciózusan kereste az Atyához közelieket (apostolok, Lázár és testvérei), és a távoliakat (Zakeus, bűnösök, leprások, gerázaiak). Krisztus oda is el akart menni, akik a legtávolabb érezhetik magukat az Atyától: akik szenvednek, akiket megaláznak, akik meghalnak. Ez lett a kereszt. Így a keresztet szemlélve a teljes Szentháromság szeretetét szemlélhetjük: az Atyát, aki úgy szereti a világot, hogy a Fiát küldi a távolodókért is; a Fiút, aki nem okosakat akart mondani, hanem önmagát akarta belemondani a sötét, Istentől elhagyatottnak tűnt élethelyzetekbe; s a Lelket, aki a szenvedő Krisztust mégis az Atyához kötötte, hiszen Ő Lélekben kiáltott fel, és az Atyának lehelte ki a Lelkét. Azóta a kereszt a szentháromságos szeretet fája: minden szenvedő tegye maga elé a keresztet, tegye félre nehéz érzelmeit és túl földies gondolatait, s hihetetlen nyugalmat fog érezni.
Olyan békét, ami nem emberi.
Nagypéntek óta minden nyomorult helyzetet misztikus módon kitüntet a nagy Isten. Ilyen pl. amikor egészségügyi dolgozóink hihetetlen türelemmel bánnak velünk ebben a sokszorosan megterhelt élethelyzetben. Nem egy ember mondta, hogy micsoda morgással ment oltásra, s milyen megszégyenítő kedvességgel fogadták ott. Nem egy orvos mondta, hogy a nővérek amikor beöltöznek, más szellemiséget öltenek magukra. A magánéletben mindenki olyan, amilyen – de ebben a nyomorult helyzetben megfoghatatlan emberség, empátia, türelem jön elő belőlük. A kereszthez szokott szem többet lát. Ez nem egyszerűen emberi érdem, teljesítmény – valahogy nagypéntek óta más lett a szenvedés: Isten közelebb hajol a nyomorult élethelyzetekhez. Nem erőlteti magát senkire, lehet ilyenkor is istentelenül viselkedni – de aki egy kicsit kinyitja a transzcendens szemét, az többet lát.
A kereszt nem más, mint a nyomorultságunkhoz közel hajló Isten útja.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
2 hozzászólás
Hilda Budapestről nem adott meg elég adatot ahhoz, hogy érdemben meg lehessen fejteni a kérdést. Hány éves ő, hány gyerek van, és mekkora a legkisebb gyerek?
Így látatlanban van egy tippem, persze lehet, hogy nem erről van szó, de sok hasonló sztorit láttam, ami alapján az alábbit tartom a legvalószínűbb megfejtésnek:
A 20 vagy mégtöbb éves házasságok legtöbbször az úgynevezett “családtervezés” miatt szoktak zátonyra futni: Az emberek többnyire a szocializmusban bevezetett két vagy max 3 gyermekes családmodellt követik, mégpedig úgy, hogy a kellő gyerekszám elérése után valamilyen technikai vívmánnyal megoldják, hogy ne legyen több. A legtöbben egyáltalán nincsenek tisztában vele, hogy a fogamzásgátlás az bűn! Ez ugyan benne van az Egyház tanításában is, de valahogy nem szoktak beszélni róla, én pl. egyházi iskolába jártam, de egyszer se említették.
Naszóval, általában az első pár év alatt meg is érkeznek a tervezett létszámú gyerekek, addig minden rózsaszín, utána pedig, amikor a felek eldöntik, hogy nem szeretnének több gyereket, és máris elkezdődik a lejtmenet. Nem értik, hogy miért, valahogy már nem érzik azt egymás iránt, amit addig.
De amíg a gyerekeket még fel kell nevelni, addig sokaknak az a közös cél ad elégséges összetartó erőt, aztán amikor már se új gyerek nem születik, se a meglévők nevelése nem köti le a feleket, akkor végképp elegük lesz egymásból. Ráunnak egymásra. Na vajon miért? Ennek van biológiai, evolúciós oka: ha valaki azt látja, hogy a párkapcsolat ellenére hosszú ideje nem születik utód, akkor a párja iránti ösztönös kötődés elmúlik. Úgy is mondhatnánk, hogy az Isten parancsait nem lehet büntetlenül kijátszani.
És ilyenkor az ember úgy érzi, hogy más nő/férfi után kell néznie. Ennek sok fokozata van, de semmiképpen nem normális az, ha a férj másik nővel beszéli meg az élet nagy kérdéseit, meg ajándékokkal kedveskedik neki. Hogy megcsalás-e? Jézus elég világosan fogalmaz: Aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja, házasságtörést követ el. Tehát a megcsaláshoz ilyen értelemben nem szükséges ténylegesen szexelni egy harmadik féllel, bőven elég törekedni rá, vagy akár csak álmodozni róla.
A megoldás pedig nem a tánctanfolyam meg a wellness utazás nyelvtanulással egybekötve, hanem az, hogy sok gyereket kell vállalni, annyit, amennyi csak jön, és akkor az életközepi válság helyett sokkal gyakorlatiasabb kérdések fogják foglalkoztatni a házas feleket: például hogy mit fognak enni másnap. Így nem lesz idejük terapeutához járni, de szükség sem lesz rá.
Bárcsak lenne elég pénze, ideje, türelme hozzá az embereknek, vagy legalább hite, hogy lesz legelője a báránykáknak, de sokan úgy érzik, hogy egyszerűen nincsen több pénz vagy energia egy újabb gyerekre. Vagy félnek, erre az ijesztő világra gyereket szülni.
Egyébként végül is van logika abban, amit írsz, lehet, hogy úgy van. Bár nem hiszem, hogy minden párnak a gyerekszülés lenne a megoldás, sajnos sokat ismerek, akik amúgy is elég gázul jönnek ki egymással, hiába csinálnak még több utódot, csak nézik a szüleik veszekedését és sérült felnőtt társadalmat alkotnak majd sérült gyerekekkel stb. Ilyenben nőttem fel, és felnőttként már teljesen feladtam hogy valaha normális leszek, nagyon sok rossz hatása van annak, hogy a szüleim nem illettek össze és úgy vállaltak gyerekeket. Mondjuk ha több testvérem lenne, több esély, hogy ne legyünk magányos felnőttek.. mindig is vagy 10 testvért akartam. De 10 gyereket csak akkor szeretnék, ha gazdag lennék, ami vszleg nem leszek mert gyáva és lusta vagyok hozzá, mint a szüleim, akik végigordibálták az életemet, ahelyett, hogy elengedték volna egymást. 🙂