A Papp válaszol – Gyereknevelés, Kereszténység és üzlet, Hívő és nem hívő házasság

Három újabb kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk, ahol Papp Miklós válaszol a ti kérdéseitekre: szabad-e pofont adni a gyereknek, az evangélium és az üzlet összeegyeztethető-e, valamint egy hívő és nem hívő közötti házasság is a kérdések között!

Anett (Pilis)

Gyerekneveléssel kapcsolatos a kérdésem: szabad-e gyermeknek pusztán nevelési célzattal pofont adni? Mit gondol erről az egyház?

Azt szokták mondani, hogy „a gyerekek keresik a határaikat, de zokon esik, amikor megtalálják.” Nekünk, szülőknek az a hivatásunk, hogy szeretetben neveljük a gyerekeket (Katekizmus 2228), de nem győzöm mondani, hogy kétféle szeretet van: az elfogadó és a jóra noszogató, azaz a gyöngéd és a határozott. A pszichológia úgy mondja, hogy a gyereknek „irányító” nevelésre van szüksége, azaz ne legyünk mindent megengedők, de a saját akaratukat letörők sem. Irányítani azt jelenti: alapvetően érezzen egy nagyfokú elfogadottságot, biztonságot (bármit is tesz, szeretjük), ám ez mégse váljon kényeztetéssé, hanem arra irányítjuk, sürgetjük, hogy álljon a talpán, hozzon döntéseket, működjön, vállaljon felelősséget, ismerje az alapvető határokat (erkölcsi, egészségügyi, jogi stb.). A világ sűrűjében meg fognak bukni az agyonbabusgatott gyerekek is, de azok is, akiket letörtek.

Ezen kétféle szeretetnek kell a pedagógiai eszközeit megtalálni minden szülőnek. Megtalálni azokat a módokat, ahogy a gyerek érzi, hogy szeretjük, elfogadjuk, biztonságban van (pl. társasjáték, minőségi idő, együtt étkezés, jutalmazás, ölelés, közös imádság). De meg kell tanulnunk azokat a pedagógiai eszközöket is, melyekkel a határokat jelezzük: így nem lehet viselkedni! Nagy művészet, nagy tanulási folyamat ez minden szülőnek, minden egyes gyerekre, sőt, minden gyerek különböző korszakaira vonatkozóan! Csak azt tudom mondani: olvasni kell erről sokat és töprengve imádkozni a jó Isten előtt a gyerekeinkről, a nevelési helyzeteinkről.

hirdetés

Szigorúan ki kell jelentenünk, hogy a gyermek bántalmazása bűn.

Nem szabad ütni a gyereket, és nem is szabad szó nélkül hagyni, ha tudomásunk van róla (testvérünk, tanítványunk, ismerősünk). A legszigorúbban lépjünk fel, ha bizonyos szülők verik a gyerekeiket, ha szíjjal „nevelik”, ha kínozzák vagy megalázzák őket. A gyereknek joga van a biztonságos gyerekkorhoz, nem a szülőnek van joga gyerekhez!

Persze mindig előjönnek a vélemények, hogy „én sem haltam bele az atyai pofonba és ember lettem…” Talán az ilyenek sem differenciálják, hogy jól esett az irányító nevelés, de a pofon nem… A pszichológia egyértelműen állítja, hogy a gyermek testi fenyítése káros. A gyerek megütése azt az üzenetet közvetíti a gyerek felé, hogy az erőszak a felnőttnek megengedett, vagy végső esetben használhatunk (akár ők is) erőszakot a kisebbek ellen, így sokszor agresszívvé teszi a gyereket. Akit vernek, az is ver akár most, akár majd szülőként. Rombolja a szülő-gyerek kapcsolatot, mert éppen az bánt, akiben bízom. Csökkenti az erkölcsi normák belsővé válását: meg kell értenie, mit tegyen ill. ne tegyen, de a bántás nem viszi be az etikát a szív közepébe. Bántással nem megértést, hanem dühöt váltunk ki. A verés üzenete, hogy az ember viselkedése veréssel megváltoztatható. Akit sokszor bántanak, elfogadja azt az üzenetet, hogy te hasznavehetetlen, rossz vagy. A bántalmazott gyerek felnőttként is elfogadja a bántalmazott szerepét: engem így szeretnek, eltűröm. A verés hatással lesz a felnőttkori szorongásokra, agresszióra, alkoholfüggőségre. Súlyos érzelmi kárt okoz, még ha igazságos is.

Jómagam egyetlen egyszer ütöttem az egyik gyerekem kezére, amikor a konnektorból a vakdugót tollal piszkálta ki, és sem a szép kérésre, sem a hangos szóra nem reagált. Természetesen a nevelő célzatú, enyhe, kézre mért jelző-ütés sem jó, de az arc megütése, vagy a kifejezetten fájdalmas ütés sohasem megengedett. Azt kell megtanulnunk, hogyan emeljük ki a feszült helyzetből, mivel tereljük el a figyelmét, hogyan adjunk neki jó kiutat, melyek az irányító nevelés nálunk bevált nevelőeszközei. Érdemes önmagunkról is tanulni, tűréshatárunkat tágítani, a párunk gyengesége idején átvenni a helyzetet, érdemes a saját gyerekkorunkat is átgondolni, és a jó nevelőktől tanulni.

Konstantin (Budapest)

Gazdaság szakon tanulok, és nagyon összezavar a kereszténység és a pénzügy világa. Mintha tudathasadásban lennék, vasárnap misére megyek, hétközben pedig más világot hallgatok. Az üzletben tényleg nincs barátság, szeretet, az evangélium és az üzlet két világ?

Az életnek nincs olyan területe, amire ne lenne érvényes az evangélium. Az istenfogalmunk éppen azt jelenti, hogy ő Abszolútum, minden az ő szeretete és bölcsessége alá tartozik. Ha ilyen meghasadást érzel (és gyanítom, hogy sokan mások is, más területeken is), annak sok oka lehet.

Először is Krisztus elmondja a csúcstanítást, de azt nem részletezi az élet mindennapjaira: ez már a felnőtt keresztény dolga. Szó sincs róla, hogy az evangélium ne lenne érvényes bármilyen szakmára, de van itt egy átültető, lefordító feladat, amit maga az Isten sem akar tőled átvenni! Éppen azzal tekint nagykorú kereszténynek, hogy nem mond meg mindent szájbarágósan, hanem neked kell a csúcsüzenetet a magad történelmi helyzetében, munkahelyén kreatívan, a Lélektől inspirálva alkalmazni. Ez az átháríthatatlanság, ez a „nekem kell ott lennem” megterhelő, de egyben kitüntető is.

Hasadás lehet azért is, mert a szakmák szeretik hangsúlyozni az önállóságukat, amit az Egyház el is ismer, csak hozzáteszi: ez az autonómia azért relatív. Igenis el kell ismerni egyfajta önállóságot a tudományok módszereiben, kutatásaiban, következtetéseiben, maga a pápa sem tudja megmondani egy agysebésznek, hogy pontosan hol vágjon. Ám ez az autonómia csak relatív: szeretnek sokan a „tudomány szabadságára” hivatkozni, pedig ez a szabadság nem mindenható. Az embertől, az emberségtől ne akarjon szabad lenni egy tudomány, mert akkor embertelen, sőt, emberellenes tudománnyá válhat (láttunk már ilyet Mengelénél). Ez a gazdasági tudományokra is igaz: van önállóságuk, az Egyház nem szól bele a képletekbe – de ez a terület sem válhat embertelenné, vagy emberellenessé a profit, a szabadság, a mindenható verseny nevében…

A hasadás oka lehet az is, ha az Egyház nem vértez fel titeket arra, hogy a világ dzsungelében hogyan álljatok helyt. Schmemann, ortodox atya mondja, hogy

a papok dolga megszentelni a híveket, s aztán a hívek dolga megszentelni a világot.

Keresztényként nem elég, ha csak a templomban jámborkodunk, hanem sóként át akarjuk járni a világot, a gazdasági tudományokat is. A II. Vatikáni Zsinat különös tisztelettel beszél a „világot megszentelő hívek” méltóságáról, oly sokan várnak igazságosabb világot, s ezt a papok egyedül nem teremthetik meg. Sóvárogjuk azokat az érett keresztény szakembereket, akik a gazdaság szereplőiként több igazságot mozdítanak elő, sok-sok család javára.

A hasadás oka lehet az is, hogy nem látsz olyanokat, akik elitek, akik példásan igyekeznek összeegyeztetni az evangélium és a gazdaság világát. Van a keresztény vállalkozóknak köre, van gazdasági képzés keresztény szemlélettel, vannak kiadványok, megszólíthatók a két világban otthonosan mozgó professzorok. Élénk mozgás figyelhető meg ezen a területen, mert már elég volt a kommunizmus diktatúrájából, de elég a liberális piacgazdaság mindenhatóságába vettet ideológiából is – valami harmadik utat sokan keresnek. Ehhez mély Krisztus-hit, magas szakmai tudás, és valódi civil gondolkodás, civil kurázsi kell.

Anna (Erdély)

Megtérésem előtt ismertem meg a jelenlegi kedvesemet, akivel együtt élek, nem vagyunk házasok. Elfogadta, hogy megtérésem után tisztaságban éljünk, de ő nem ismeri Jézust. Amíg nem tér meg, addig nem ajánlott összeházasodnunk?

Az ember életében a legizgalmasabb időszak a vágányok beállítása, amikor hosszú távon eldől, hogy melyik egyházhoz tartozik, ki a házastársa, milyen szakmában fog dolgozni. Ennek a vágányállításnak van egy sorrendje, de nálad most elég jól összegabalyodott. Természetesen neked kell a vágányokat beállítani, te mondod bele önmagad a döntéseidbe, azok lesznek az életed.

Életünk legfontosabb döntése a hit. Ez a legtágabb keret, minden más döntést ennek a perspektívájába állítunk bele. A hit azt jelenti, hogy Krisztust akarjuk követni, az ő szeretetét szeretnénk bevinni életünk minden területére. A morálteológia úgy mondja: a hit egy alapdöntés, egy minden más döntést megalapozó szeretet-döntés, érték-döntés. Tulajdonképpen a legfontosabb döntésünk, az ítéleten is erről adunk számot. Szívből gratulálok, ha megérezted Krisztus jelenlétét magad mellet, s ha igyekszel a Lélek jóra való inspirációja szerint élni.

Ebben a nagy keretben hozzuk meg életünk többi nagy, akár életreszóló döntését – s csak utána a napi kis döntéseket. A hit-szeretet keretében döntünk a házastársunkról, a hivatásunkról, papságunkról, gyerekeinkről, keresztjeink felvételéről. S csak ezek fényében döntünk a napi kis dolgokról: hol lakjunk, milyen szőnyeget vegyünk, melyik koncertre menjünk… Úgy választunk házastársat, szakmát, hivatást, hogy abban hívőként éljünk, üdvözüljünk, a legjobb önmagunk lehessünk.

A te helyzeted bonyolultabb, mert előbb lettél szerelmes valakibe, együtt is élsz vele, s utána hoztad meg a hit nagy döntését. Senki nem veheti el tőled a döntés kitüntetettségét, csak stratégiákat vázolhatok.

Köthettek házasságot úgy is, hogy a jelen szerelmed nem hívő. Ilyenkor a hívő félnek írásban meg kell ígérnie, hogy a maga hitét gyakorolni fogja és a gyerekeket megkereszteli. Lehet így is élni, hogy a nemhívő minderről tud, számodra fontosnak tartja a hitéletet, a gyerekek vallásos neveltetését nem fogja akadályozni.

Az is lehet, hogy ő is megnyerhető a hitnek. Ha tényleg szeretitek egymást, akkor kell lennie olyan közös húrnak, amit a közös hit megpendíthet. Igen jó előjel, hogy elfogadja a tisztaságban való élést! Szent Pál is méltatja azokat az asszonyokat, akik hitre vezetik a házastársukat. Talán ő egy olyan anonim keresztény, aki nagyon is közel van Krisztushoz, nem sok lépés kellene a hit nyílt megvallásához. Aztán két elmélyült hitű ember csodaszép házasságot tudna kötni!

Megteheted, hogy nem kapkodsz. Te már döntöttél a hit útján, s kivárod, hogy a partner ebben hogyan támogat – mégiscsak egy életreszóló döntés ez. Talán nem kell elsietetten házasságot kötni, hiszen te valamiként mégiscsak más lettél, „újjászülettél”, nem vagy ugyanaz. Új emberként te is tanulod a párkapcsolati helyzetet, és a párod is az „új emberrel”. Szeretném mondani, hogy nem vagy köteles hozzámenni, csak azért, mert együtt éltek. Az együttéléssel éppen az az egyik baja az Egyháznak, hogy képesek beleragadni olyanok, akiknek tovább kellen lépniük. Te szabad vagy, s ha a hitedben úgy érzed akadályoz, abszolút nem ért meg a másik, akkor bátran lépj tovább, kívánj neki is, és magadnak is olyan házastársat, aki jobban megért titeket.

A hit kedvéért, a hitben való szárnyalásért, a hitben nevelt gyerekekért nem kell félni egy együttélés felbontásától.

Fontos vágányállítás ideje van, talán nem kellene kapkodnod. Én azt javasolnám, hogy igyekezz a legfontosabb döntésben, a hitben jól elmélyülni, keresni igazi önmagad, az üdvözítő jó jövőt. Ehhez az is jó lenne, ha külön tudnál költözni, higgadtabb fejjel mérlegelni a vágányokat.

hirdetés