Szenvedő keresztények?

Mit lehet tenni, ha keresztényként szenvedést, igazságtalanságot kell átélnünk? Vajon tényleg a hitünk miatt történik mindez? Vagy a saját hibánkból? Hogyan viselkedünk mi ezekben a helyzetekben? Hogyan kellene? Balicza Iván evangélikus lelkész igehirdetésében ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.

 1 Pt 2, 20-25: “Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”

Az igazságtalanságról, a meg nem érdemelt szenvedésről, méltatlanul történt bántalmazásról ír levelének ebben a részében Péter apostol. Eredetileg korának keresztény rabszolgáihoz szól, akik kiszolgáltatottak voltak, nem védte őket semmiféle törvény, gazdáik tetszésük szerint, kényükre-kedvükre bánhattak velük. Sokféle méltatlanság, igazságtalanság érte őket. Mivel a keresztény hithez sokan csatlakoztak a rabszolgák és az alsóbb társadalmi helyzetben lévők közül, Péter, mint lelkigondozó fordul hozzájuk, hogy segítsen nekik elviselni, feldolgozni ez őket ért igaztalan szenvedéseiket.

Van-e enne az igének, lelkigondozói tanácsnak aktualitása számunkra is, kétezer évvel később, egy teljesen más társadalomban, megváltozott élethelyzetben? Én úgy gondolom, hogy nagyon is van!

Igazságtalanság, méltatlanság, kiszolgáltatottság mindig van és mindig lesz, mert ez nem a társadalmi formák függvénye, hanem az emberi természet bűne.

Mindig adódnak az életben olyan helyzetek, amikben igazságtalanságot látunk, mindig vannak körülöttünk emberek, akik méltatlanul bánnak velünk, mindig kapunk sebeket egymástól. Sokszor éljük át ezt, ahogyan kiszolgáltatottként igazságtalanságok érnek minket. Megalázhatnak hivatalnokok, bürokraták, felülről kezelnek szolgáltatók és kereskedők, méltatlanul bánhatnak velünk az egészségügyben, nem ismerik el igazunkat a munkahelyünkön. De sokszor éppen a családunk tagjai, a házastársunk, vagy a gyermekeink, vagy a szülők részéről kapunk méltatlan, igaztalan bánásmódot. Mindenkinek vannak ilyen tapasztalatai, és ez mindig felháborít és nagyon fáj. Sérül az igazságérzetünk, és ez ellen minden idegszálunk fellázad. Ha az ember igazságérzete sérül, az jobban tud fájni, mint egy testi szenvedés, mert az igazságtalan, megalázó, kiszolgáltatott helyzetben a becsületünket és az önérzetünket éri sérelem. Gyermekkori, máig megmaradt emlékem, amikor egyszer édesapám megbüntetett, mert nem hitte el, hogy tényleg nem én voltam a tettes. Jobban fájt az igazságtalanság, mint a pofon.

Hogyan reagálunk, hogyan reagáljunk erre? Erre ad tanácsot az apostol.

Amit legelőször mond az az, hogy vizsgáljuk meg jól, hogy valóban igazságtalanul és méltatlanul bántalmaztak-e minket!

Azt írja, hogy milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ez azt jelentette, hogy ha egy akkori rabszolga a lustaságárt kapott büntetést, vagy azért, mert lopott, akkor ne mondja, hogy ártatlanul szenved, hogy igazságtalanul büntette meg az ura. Az ő hibája, az ő vétke miatt kell szenvednie. Ne akarja ezt úgy beállítani, hogy ő mártír és a keresztény hitéért bántalmazták.

Minden ember hajlandó azt hinni, hogy vele igazságtalanság történik és méltatlanul szenved. Mi nagyon elfogultan látjuk magunkat. Hányszor mondják, hogy: Én a légynek sem ártok, mégis bántanak engem az emberek. Közben nem hajlandó meglátni, hogy kiállhatatlan természete van, hogy másokat mindig ítélget, hogy pletykál, intrikál. A környezete erre válaszol, és azt kapja vissza, ahogyan ő bánik másokkal. Ez nem igazságtalanság, ez az az igazság, amit a Szentírásban is olvasunk, hogy ki mit vet, azt aratja. A pszichológusok úgy ismerik ezt az igazságot, hogy az emberi lélek tükör, egymás viselkedését tükrözzük vissza. Ha valaki elutasító, összeférhetetlen, kibírhatatlan természetű, azzal szemben mások is elutasítók és kibírhatatlanok lesznek.

A keresztény ember pedig egy még ennél is rosszabb csapdába esik, mert hajlamos azt hinni és mondani, hogy minden méltatlanság és szenvedés a hitéért éri őt. 

Nem egy olyan kereszténnyel találkoztam, aki felháborodva panaszolta, hogy a munkahelyén rászállt a főnök, vagy szülővel, aki háborogva mondta, hogy a gyermekét nem vették fel egy bizonyos iskolába, és mindezt azért, mert ő hívő keresztény. Közben napnál világosabban lehetett látni, hogy az egyik lusta volt, a másik esetben pedig a gyerek egyszerűen nem felelt meg a felvételin.

Péter apostol ezért azt tanácsolja, hogy elsőként vizsgálja meg magát az ember, hogy nem ő maga-e az oka annak, ahogyan mások bánnak vele. Tartson bűnbánatot, és ismerje fel, hogy nem igazságtalanság, méltatlanság történt vele, hanem bizony megérdemli azt, amit sérelemként él át. 

Mert nem dicsőség az, ha valaki a hibái miatt szenved. Ne csináljunk magunkból mártírt!

Természetesen van igaztalan, méltatlan szenvedés is. Így írja Péter, hogy van, aki jót cselekedve és mégis szenvedve tűr. Ez valóban keresztény szenvedés – mártírság, vagyis tanúságtétel a hitről. Nem csak olyanok a mártírok, akiket megöltek hitükért. Ilyenek is vannak, mai időnkben több keresztényt gyilkoltak már meg, mint a római keresztényüldözésekben összesen. Erről szinte semmit nem tudunk itt Európában, a hírek nem közlik. Szíriában, az arab, vagy afrikai országokban,  Kínában, Indonéziában napi eseménynek számít egy keresztény templom felgyújtása, keresztények bebörtönzése, legyilkolása. De vannak, akik az európai országokban is szenvednek a hitükért: igazságtalanságok érik őket, mellőzik, meghurcolják, rágalmazzák, nevetségessé teszik, kigúnyolják őket. Hogyan reagálunk erre?

A keresztény embernek is az első reakciója, hogy védekezni, visszatámadni kell, vagy ha mégsem, akkor legalább sajnálni önmagát. Milyen heves ellenérzésekkel szoktunk beszélni azokról, akik a hitünket semmibe veszik, lenézik, akik a keresztény értékeket rombolják.

De mi erre az apostol válasza? Először is az, hogy az ilyen dolgok miatt nem kell a keresztény embernek sajnálnia önmagát. Valóban igazságtalanul bánnak vele, valóban nem azt kapja, amit érdemelne, de az emiatti szenvedés eltűrése „kedves dolog az Isten szemében.” Nehéz ezt felfognunk, főleg elfogadnunk. Ezért Péter elkezd Jézusról, az ő szenvedéséről, keresztjéről beszélni.

Nincs, nem is lehetne számunkra nyomósabb érv, mint az, hogy akkor hát nézzük, mit tett Jézus ugyanebben a helyzetben, hogyan viselkedett ő az igazságtalan, ártatlan szenvedése közt.

Halljuk újra, hogyan írja Péter apostol.

“Jézus Krisztus példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”

Jézus tehát nem háborgott a vele való bánásmód miatt, nem védekezett, nem sértegette bántalmazóit, nem támadott vissza, nem sajnálta magát, hanem erőszak és a visszafizetés, bosszúvágy nélkül hordozta el a szenvedést és a halált.

Volt ereje ahhoz, hogy megtörje a gonoszság, az erőszak láncolatát, és éppen az eltűrt szenvedésével szabadított meg minket a bennünk gyökeresen meglévő bűntől.

Jézus felszabadított minket arra, hogy az igazságnak éljünk.

Senki ne gondolja, hogy ez azt jelentené, hogy mi osztjuk az igazságot, hanem azt, hogy mi éljük az igazságot. Vagyis, ha igazságtalanság ér minket, akkor mi nem válaszolunk igazságtalansággal, hanem továbbra is tesszük az Isten szerinti jót, és az igazság érvényre jutását rábízzuk Istenre.

A nem hívő emberek erre azt mondják, hogy ez gyengeség, megalkuvás, hogy a keresztény ember pipogya, birka, aki mindent tűr. Lehet, hogy ők ezt mondják. Mi viszont azt mondjuk, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus így hordozta az igazságtalanságot, a szenvedést, és ez kedves Isten szemében. Mi nem az emberek, hanem Jézus nyomdokait követjük.

Eközben pedig meg is tapasztaljuk, amit a nem hívő ember nem tapasztalhat meg, hogy Jézus nyomdokát követve megszabadulunk attól a rettenetes kényszertől, hogy muszáj megfizetnünk, muszáj háborognunk, muszáj sajnálnunk magunkat.

Jézus nyomdokát követve nem muszáj többé a bántást, az igazságtalanságot viszonoznunk, hanem hordozhatjuk az életünket Istennek kedves módon, békességben és jó lelkiismeretben. Ámen.

Köszönjük Balicza Iván evangélikus lelkésznek, hogy prédikációját a rendelkezésünkre bocsátotta!

(1 Pt 2, 20-25 Budavár 2016. április 10. Balicza Iván)

hirdetés