Az élet útján gyakran úgy érezzük, megroppanunk a terhek alatt, mégis a valódi szabadság és gyógyulás ott kezdődik, amikor képesek vagyunk elfogadni a segítséget – legyen az emberi vagy isteni – és vállalni a felelősséget önmagunkért. Ez a bátorság a szeretet és közösség erejében rejlik, amely gyengeségből erőt, magányból összetartozást, sötétségből világosságot sző.
Az emberi élet olyan, mint egy vándorút a hegyek között, ösvények kanyarognak, sziklák magasodnak, árnyék és fény váltja egymást. Néha úgy érezzük, minden teher ránk nehezedik, s a lábunk meginog. Ilyenkor jelenik meg mellettünk a segítő kéz … egy orvos, egy testvér, egy barát, vagy éppen maga Krisztus, aki azt mondja, „Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,5a) Ilyenkor a kérdés általában ott kutakodik bennünk, lesz-e bátorságunk elfogadni a felkínált segítséget? Merjük-e kimondani, hogy nem vagyunk elég erősek egyedül, hogy szükségünk van másokra? A szabadság nem abban áll, hogy mindent magunkra vállalunk, hanem abban, hogy szabadok vagyunk igent mondani a szeretetre, amely körülvesz mindnyájunkat.
A mai társadalom egyik legfájóbb jelensége, hogy az ember, miközben hangosan vágyakozik a megértésre, az irgalomra és a támogatásra, gyakorta képtelen elfogadni a feléje nyújtott segítő kezet.
Különösen élesen rajzolódik ki ez az egészség területén, ahol az élet és halál határvidékén mozgunk, ott, ahol a test gyengesége, a betegség előtti kiszolgáltatottság az embert saját végességével szembesíti. A segítő gesztust mégis gyakran büszkeség, félelem, önigazolás vagy vád tolja vissza. Ez a visszautasítás nem pusztán a másik ember felé irányul, hanem végső soron önmagunk ellen fordul, mert megfoszt attól az éltető erőtől, amely a közösségben, a törődésben és a szeretetben rejlik.
A sebezhetőség árnyékában
A segítség elutasítása legtöbbször nem rosszindulatból fakad, hanem a lélek önvédelmi reflexeiből. Egy passzus erejéig nézzük meg a tudomány szemszögéből mindezt. Majd pár sorral később kiderül, miért írom mindezt. A modern ember az önértéket gyakran a teljesítmény, a kontroll és az autonómia háromszögében méri. A „segítség” ebben a koordinátarendszerben könnyen kódolódik úgy, mint veszély, mintha a külső kéz megkérdőjelezné, hogy elég erősek, okosak, szilárdak lennénk. A sebezhetőség ilyenkor nem az emberi lét velejárója, hanem szégyellnivaló hiba lesz. Innen indul a visszautasítás pszichológiája.
Az identitás, amely a sérthetetlenség látszatára épül, retteg a repedésektől. Amikor orvosi tanács, életmódbeli javaslat, terápiás útmutatás érkezik, a lélek ezt gyakran úgy dekódolja, „Vajon, én, nem vagyok elég?” A kontrollvesztés élménye („nem én uralom a testem, az időm, a sorsom”) szorongást kelt. A szorongás ösztönöz, vagy túlkompenzál („nekem ne mondja meg senki!”), vagy elutasít („ez rám nem vonatkozik!”). A segítség így nem kapaszkodó, hanem fenyegetés lesz az énkép számára. A szégyen különös éjszakai madár, nappal is árnyékot vet, hogy ne kelljen találkoznunk vele, a psziché klasszikus védekezései lépnek működésbe, tagadás (önbecsapás: „Nincs is baj!”), projekció („Mások hibája!”), racionalizálás („Most rossz időszak van, majd később jobb lesz!”), intellektualizálás („Olvastam róla, tudom!”). Ezek az érzések rövid távon csökkentik a fájdalmat, de hosszú távon elzárják az utat a gyógyulás elől.
Gyakran úgy érezzük, amikor segítséget kínálnak számunkra, hogy ezek korlátozzák döntéseinket, ebből kifolyólag ösztönösen ellenállunk. Így még az egészséget szolgáló tanács is tiltásnak tűnhet. Ezért fontos a kapcsolat és a hangnem, a bizalom nyelvén elmondott útmutatás szövetségként hat, nem parancsként. Aztán jön az optimista torzítás („velem nem történhet meg!”), a normalitási torzítás („eddig sem volt baj!”), vagy az az ellentmondásos belső állapot, amikor valakinek két vagy több, egymásnak ellentmondó hiedelme, gondolata vagy cselekvése van, ami mentális feszültséget és kellemetlen érzéseket okoz. Mindezek akadályozzák, hogy elfogadjuk a segítséget.
A kötődési minták is mély nyomot hagynak, aki gyermekként azt tanulta, hogy gyengesége miatt magára marad, felnőttként nehezebben bízik meg másban. A kultúra is hozzájárul, a teljesítmény-kultusz és a verseny társadalmi szkriptje gyakran a segítséget a gyengeség jelének tekinti. A férfiszerepekhez különösen erősen kapcsolódik a „nem kérek” fogadalma. A felelősség vállalása közben sokakat bűntudat bénít meg. Amikor elismerjük, hogy változtatnunk kell, akkor szembe kell néznünk a mulasztásainkkal is. Másoknál a tanult tehetetlenség uralkodik „úgysem rajtam múlik” alapon.
A gyógyító út a reális felelősség. Amit tehetünk, azt tegyük meg és vállaljuk, ami rajtunk túlmutat, azt bízzuk Istenre.
A pszichológia tehát azt mutatja, a segítség elutasítása nem egyszerű makacsság, hanem félelmek, szégyenek, torz észlelések és társadalmi parancsok összjátéka. A gyógyulás első lépése ezek felismerése, majd átformálása.
A gyógyulás útja a felelősségben
A Szentírás szavai úgy hullnak a lélekre, mint csendes, tiszta eső a kiszikkadt földre. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a felelősség teher, bilincs, amely megroppantja vállát. Ám a Biblia fényében a felelősség nem ítélet, hanem meghívás, út a gyógyuláshoz, visszatérés ahhoz az isteni rendhez, amelyben az ember méltósága és szabadsága gyökerezik.
Nézzük mindezt igékkel alátámasztva. Mózes első könyvében olvassuk, „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27). Ez a méltóság forrása, testünk és életünk ajándék, amelyet gondosan őrizni kell. Az Úr Jézus így hív mindnyájunkat: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28).
A gyógyulás kezdete a beismerés: Megfáradtam, szükségem van a Megváltóra.
A felelősség abban áll, hogy nem menekülünk, hanem Krisztushoz fordulunk. Az irgalmas samaritánus példázata (Lk 10,30–37) is arra tanít, a megvert ember csak akkor maradhat életben, ha hagyja, hogy más bekötözze sebeit. A segítség elfogadása itt az élethez való ragaszkodás. Pál apostol szavai szerint, „Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok?” (1Kor 6,19). A test ápolása nem önzés, hanem istentisztelet. A gyógyulás pedig közösségben történik, „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16).
A felelősség nem bilincs, hanem felszabadulás. Mert nem a félelem lelkét kaptuk, hanem a fiúság Lelkét (Róm 8,15). És végül, a kereszten Jézus adta a legnagyobb segítséget, amelyet csak el kell fogadnunk. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36).
A szabadság félreértése
Sokan hajlamosak szinte áhítattal kiejteni a szabadság szót, mégis gyakran félreértik. A szabadság eredetileg a szeretet képessége, nem a függetlenség bálványa. Pál figyelmeztet, „Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.” (Gal 5,13). A mai társadalomban azonban az autonómia mítosza uralkodik, „Állj meg a saját lábadon, ne szorulj senkire!” Ez a jelszó csak látszólag erősít. Valójában magányba zár. Az ember azt hiszi, szabad, de vágyainak és félelmeinek rabja lesz. „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája.” (Jn 8,34b). Így vezet a szabadság félreértése a segítség elutasításához. Amikor minden áron önállónak akarunk tűnni, akkor nem engedjük, hogy más belépjen az életünkbe. Ez azonban nem szabadság, hanem magány. Az igazi szabadság Krisztusban tárul fel, „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van,” (Jn 8,36a).
A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent egyedül viszünk, hanem az, hogy bátran elfogadjuk a szeretetet. Istentől és embertől egyaránt.
Az út a megoldás felé
A felelősség nem vádló teher, sokkal inkább válasz Isten hívására. Az Édenben hangzik a kérdés, „Hol vagy?” (1Móz 3,9b). A felelősség ennek a kérdésnek a megválaszolása. Nem bujkálás, nem másokra mutogatás, hanem őszinte felelet.
A bűn felismerése fájdalmas, de gyógyító. „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13) A felelősség vállalása nem önostorozás, hanem kulcs a kegyelemhez. És nem egyedül hordozzuk, „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben,” (Róm 8,3).A test feletti felelősség is teológiai valóság, „nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,19b–20). A felelősség közösségi is, „Egymás terhét hordozzátok.” (Gal 6,2a). A gyógyulásban soha nem vagyunk egyedül. És ha vállaljuk a felelősséget, abban felszabadulás van, „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” (1Kor 6,12a). A felelősség útja három lépésben áll előttünk, bűnbánat, elfogadás és hála. Ez a gyógyulás ösvénye.
A közösségi folyamat
Az ember nem sziget, hanem a közösség hálójának része. Pál szerint, „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1Kor 12,27). Ha egy tag szenved, az egész test érzi. Jakab apostol így ír, „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16). A közösségi gyógyulás titka az őszinte megosztás és az egymásért való imádság. Jézus gyógyításai is közösségi események voltak, a leprás érintése, a samáriai asszonnyal való beszélgetés, a tömeg előtt véghez vitt csodák mind azt hirdetik, „Te nem vagy kívülálló.” A gyógyulás mindig visszafogadás a közösségbe.
A társas támasz erőteljes védőfaktor, amely gyorsítja a felépülést, erősíti az immunrendszert, és reményt ad a léleknek.
A magány ezzel szemben gátolja a gyógyulást! A közösség nem csupán kísérő, hanem része a gyógyulásnak. Az úrvacsora ennek szentségi jele, Krisztus testében való részesedés, amely egyesít és gyógyít.
Győzelem
A segítség elfogadása nem vereség, hanem győzelem, győzelem az önámítás fölött, győzelem a gőg fölött, győzelem a félelem fölött. Mert amikor engedjük, hogy mások szeretete, és mindenekelőtt Isten kegyelme belépjen életünkbe, akkor megtörténik a legnagyobb csoda, a gyengeségből erő fakad, a magányból közösség születik, a betegség sötétjében pedig felragyog az élet világossága. És ez a világosság az, amelyről az Írás mondja, „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5).
Tételmondatként talán úgy fogalmaznék: az ember akkor talál igazi gyógyulást, amikor mer felelősséget vállalni önmagáért, elengedi saját gőgjét, és szabadságát abban éli meg, hogy elfogadja mások szeretetét és Isten kegyelmét, amely a gyengeséget erővé, a magányt közösséggé, a sötétséget világossá formálja.
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
