Engedelmesség

“Ő pedig egy írótáblát kért, és ezt írta rá: János a neve. Mindnyájan elcsodálkoztak.” (Lk 1,63)

Az idők változnak és velük a szavak értéke is. Vannak olyan szavak, amelyeknek a jelentése feledésbe merül, vagy éppen ellenkező előjelet kap, teljesen a visszájára fordul. Sok ilyen szavunk van, és egy csoportja a hatalommal való viszonyra utal. Ma már eleve rossz íze van a “tekintély” szónak. Ha valaki tekintéllyel bír, az eleve csak autoriter személyiség lehet. Az “alázat”, “szolgálat”, “engedelmesség”, netán “önmegtagadás” kifejezések pedig gyakorlatiag tiltólistára kerültek, mert a szervilizmussal azonosítjuk mindet.

A fogyasztói kultúra médianyomása alatt simán elhisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Nekünk minden jár, mindenhez jogunk van, az élet egy nagy buli. A szociológusok a fogyasztói kultúra társadalmát “élménytársadalomnak” is nevezik, ahol az a legnagyobb megszerezhető érték, hogy a legrövidebb idő alatt minél intenzívebb élményeket tudjak magamba szippantani. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hedonista társadalomban minden negatív értéket kap, ami az önkorlátozásra utal. 

Márpedig aki hatalom alá vetett, aki egy tekintélynek engedelmeskedik, az önkorlátozásra kényszerül. Nem azt teszi, amit akar, és nem úgy, ahogy szeretné. Felülről mondják meg, mit kell tennie, és a parancs ellen, tetszik vagy nem tetszik, nincs fellebbezésnek helye. Korszakunk én-központú “Azt teszek, amit akarok”, “Nekem senki se mondja meg mit tegyek” gondolkodásmódjából egyenesen következik, hogy “Nekem Isten se parancsol”. Csak én parancsolok magamnak, a magam ura vagyok. Legalábbis azt hiszem. Mert a világban nincs olyan, hogy “nekem senki se parancsol”. Amikor úgy véljük, hogy szabadon cselekszünk, döntünk, valójában akkor is egy rakás elvárásnak akarunk megfelelni: a társadalmi szerepünknek, a munkában elért státuszunknak, a barátainknak vagy éppen a médiából ránk ömlő elvárásoknak. Nem tudunk elvárások nélkül élni, mert ha mást nem, hát magunknak gyártunk elvárásokat. A döntés tehát valójában abban áll, hogy kinek a tekintélye alá vonjuk magunkat, kinek akarunk megfelelni? Embereknek vagy Istennek?

Az igében leírt szituáció a választás pillanata. Zakariás tudja, hogy mit akar Isten. Parancsa ellene megy a családi hagyományoknak, és jól láthatóan megbotránkozást vagy legalábbis furcsálkodást vált ki a környezetében. A feleségével már “megbeszélte” a dolgot. Valószínüleg közös döntésre jutottak, hiszen Erzsébet határozottan kiáll Isten parancsa mellett. Zakariás – néma lévén – nem tudja képviselni azt. A jelenlevők csodálkoznak, és talán az is megfordul a fejükben, hogy Erzsébet kihasználva férje némaságát, valami olyasmit tervez, ami nem tetszene Zakariásnak, és tiltakozna ellene, ha szólni tudna. Ezért kérdezik meg őt is. 

Zakariás ekkor kerül végső döntéshelyzetbe. Most még mondhatná, hogy “bocs, tényleg, legyen inkább Zakariás a neve”. Mindenki megnyugodna, hiszen engedett a társadalmi és családi elvárásoknak. Nagy valószínűséggel örökre néma is maradna, és a fiából sem lenne Jézus útkészítője. Mert a Zakariás nem Keresztelő János. Egy apró engedelmesség ugyanis megváltoztathatja a világot. Vagy legalábbis utat készíthet a változáshoz.

Az írás eredetileg megjelent Miklya Luzsányi Mónika: Egyedül nem jó… Hogyan építhetjük a párkapcsolatunkat? című áhítatoskönyvében, a Parakletos Könyvesház gondozásában.

hirdetés