Érdekel minket a mennybemenetel?

Mintha lenne hierarchikus sorrend az egyházi ünnepek között… Persze nem kell hibáztatni azokat, akik egyáltalán nem járnak templomba, és évük csúcspontja mégis a karácsony – ez szinte természetesnek mondható a hangosan dübörgő reklámok korában. De mintha mi, keresztények is kisebb lelkesedéssel készülnénk a kevésbé nagy hírveréssel járó ünnepekre, mint a mennybemenetelre vagy a pünkösdre. Pedig Jézus küldetése nem ott ért véget, amikor megszületett. Szívünkben és gondolatainkban sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia ennek a kissé „elfeledett” ünnepnek.

De miért is kéne ennyire figyelnünk a mennybemenetelre, ha az evangéliumok sem írnak róla olyan hosszasan?

Ez a második alkalom, amikor Jézus magára hagyja a tanítványokat. Az első a kereszt drámája, mely teljes kétségbeesésbe taszította követőit. Reménységük, a Messiás, akire feltették az egész életüket, bűnözők között halt meg. A feltámadás csodájáig rettegve bujkáltak, egész világuk, a szép jövőről szőtt álmaik összeomlottak.

Milyen lehet az, ha valakit éveken keresztül követsz, iszod minden szavát, a legfurcsább kéréseit is teljesíted – gondoljunk csak arra, amikor Jézus szamárcsikóért küldte a tanítványait –, és a róla kialakított képed hirtelen összeomlik, te pedig ott maradsz egyedül, kétségbeesetten?

Láthatjuk, milyen emberiek, milyen magatehetetlenek a tanítványok Jézus nélkül. Elfutnak, amikor letartóztatják Jézust, Péter háromszor letagadja, hogy ismerné őt, még be is zárkóznak félelmükben (Jn 20,19), nehogy őket is elfogják. Tényleg ezekre az emberekre akarja Jézus rábízni az evangélium hirdetését?

Azonban Jézus feltámadása után a kétségbeesést a bizalom és a hit váltotta fel bennük. „És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent.” (Lk 24,51–53) Bár pünkösd még nem jött el, de a tanítványok most úgy tudtak elbúcsúzni Jézustól, hogy hittek. Hatalmas a kontraszt a két esemény között.

A mennybemenetel megerősíti bennünk a feltámadás örömét, ugyanakkor rámutat arra, hogy feladatunk van. Most már megértettük, láttuk, és hiszünk. Ilyen események után nem lehet ugyanúgy folytatni az életet. Ilyen események után nem lehet rettegve bezárkózni egy szobába. Helyette nyilvánosan a templomba kell menni, mert nem lehet és nem is érdemes mást csinálni.

Talán a mi életünkben is átéltük már a tanítványok kétségbeesését, amikor elvesztettük Messiásunkat, amikor minden értelmetlennek és reménytelennek tűnt. De akkor még nem tudtuk, hogy a mi terveink, a mi elképzeléseink kicsit különböznek Istenétől.

A tanítványok politikai megváltásban reménykedtek, hatalomátvételben, s fogalmuk sem volt arról, hogy Isten többet ad: a legnagyobb győzelmet, melyet korábban el sem tudtak képzelni! Többé már nem a földi perspektívát látták, hanem a mennyeit, mely örökké tart, és melyen nem fog a halál sem.

Mennybemenetel ünnepén Jézus feladata befejeződik, elhagyja a tanítványokat, akiknek az élete csak most kezdődik igazán. Rajtuk a sor, a misszión, a küldetésen.

A mennybemenetel felhívás arra, hogy továbbadd, amit hallottál, láttál, tapasztaltál. Elmondhatod, hogy korábban sötétben és bezárkózva rettegtél, de az már a múlté! Megváltoztál, megváltottak, és ezt már senki nem veheti el tőled!

A cikk eredetileg megjelent a KötőSzó oldalán, melyet most engedéllyel, teljes terjedelmében közlünk.

hirdetés