„Ha nem szólok senkinek, ez az egész ki sem tudódik, én csak elmegyek a kórházba, megtesszük, amit meg kell, és mindent folytatok onnan, ahol abbahagytam” – Móczár Boróka hiteles őszinteséggel tett tanúságot a 777 OFFLINE-on. Belgyógyász rezidensként dolgozik, katolikus családban nevelkedett, de egy nap a pozitív teszt mindent megváltoztatott. Így lesz egy túlméretezett kihívásnak érzett helyzetből Isten legnagyobb ajándéka.
Móczár Boróka tanúságtétele
Én 24 évesen váratlanul estem teherbe, a párommal fél éve voltunk együtt, akkor kezdődött a covid. Negyedéves orvostanhallgató voltam és egészen addig egy katolikus nagycsalád második gyermekeként nevelkedtem. A mai napig nem tudom jól leírni azt az érzést, amelyet akkor éreztem amikor megláttam a két csíkot a teszten és rájöttem, hogy terhes vagyok. A rémület közel sem írja le. Nem értettem, miért történik ez, mert nem voltam felelőtlen – persze a személyes felelősségemet kár is volna eltagadni -, de mi lesz most? Hogy fogom elmondani? Hogy fog reagálni a környezetem? Hogy fejezem be az egyetemet és egyébként is, olyan fenekestül fordul fel az életem, hogy ezt mégis hogy fogom megugrani?
Az első éjszakán hideg verítékben úszva álmatlanul forgolódtam, annyira kétségbe voltam esve, hogy még sírni sem tudtam. El akartam vetetni a babámat. Azt éreztem, hogy nem tudok szembenézni ezzel a kihívással, nem fordulhat fel teljesen az életem.
„Ha nem szólok senkinek, ez az egész ki sem tudódik, én csak elmegyek a kórházba, megtesszük, amit meg kell, és mindent folytatok onnan, ahol abbahagytam.”
Nagyon nehéz még mindig szembenézni ezekkel a gondolatokkal, és persze akkor is tudtam, hogy nem onnan folytatnám, ahol abbahagytam. Hiszen semmi sem lenne a régi. Nem tudtam volna ennek a titoknak a terhével leélni az életemet, nem gondolom, hogy egy ilyen titkot lehet hordozni, hogy nem ver olyan éket és nem képez szakadékot a párkapcsolatomban vagy a családtagjaim és közém, hogy azt egy életen át hordozni tudom.
hirdetésÉs egyébként is, ha vége lesz a kapcsolatomnak, lesz egy új, akkor az újban ezt hogy osztom meg? Vagy hogyha mondjuk lesz egy szövődmény a beavatkozás során? Vagy hogyha egyszer szeretnék majd gyereket és nem lehet? Vagy hogyha lesz, hogyan osztom meg velük, hogy már lenne testvérük?
Hogyan élhetem le az életemet úgy, hogy nemet mondok a gyerekemre?
Én egészen addig a pillanatig mindig bátran mondtam, hogy persze, én egy életvédő, abortuszellenes valaki vagyok, de ez a helyzet teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat.
Tennék egy apró kitekintést, ugyanis még bőven azelőtt, hogy várandós lettem, nekünk az egyetemen a negyedév alatt volt szülőszoba-gyakorlatunk, ami annyit jelent, hogy 48 órán keresztül bent vagyunk a szülészeten, nézzük a szüléseket, megyünk asszisztálni műtétekre, ott vagyunk, tanulunk. Ebben a 48 órában volt egy kisebb üresjárat és felmentem a műtőkhöz, hogy megnézzem, mi a műtéti program, mik az úgynevezett nőgyógyászati kisműtétek, amelyek közé az abortusz is tartozik.
Épp volt egy abortusz. Vacilláltam a műtőajtó előtt, hogy bemenjek-e, meg kéne-e nekem ezt néznem? De arra jutottam, hogy végül is csak ez a szakmám, és ha kérdeznek róla, úgy tudok hitelesen nyilatkozni, hogyha tudom, hogy miről szól ez a beavatkozás. Így hát úgy döntöttem, hogy bemegyek és megnézem. Egy 9 hetes kismamának az abortusza zajlott.
Mélységesen megrendítő élmény volt látni azt, hogy ébren fekszik a műtőasztalon és – szeretnék szofisztikáltabb kifejezést használni, de nem találtam rá – mindent kikaparnak, ami bent van.
Azt néztem, ahogy a kisbabájának a testrészei hullanak le a földre. Azok teljesen egyértelműen, kivehetően a keze volt, a feje volt, nem sejtcsomókat láttam.
Visszakanyarodva a saját történetemhez, az után az ominózus éjszaka után reggelre már tudtam, hogy csakis egy lehetséges út van: megtartom a kisbabámat. Függetlenül attól, hogy gyakorló katolikus vagyok, a lelkiismeretem sem hagyott másra jutni, nem láttam más lehetséges utat.
A párom egyébként hasonlóan kétségbeesett volt, ő pártolta volna, hogy elvetessük, de tiszteletben tartotta a döntésemet. A családom, a barátaim, az egész környezetem sok szeretettel fogadta a kisbabámat, felemelő és támogató közeg volt, amelybe ő megérkezhetett és amelyben mind a mai napig vagyunk.
Bár ettől függetlenül, visszatekintve a várandósság első fele nagyon nehéz volt, aggódtam, kétségbe voltam esve. Ezek az érzések nem röppentek el csak úgy.
Sokat sírtam és igazából az egyetlen, ami valamiféle megnyugvást jelentett a lelkemnek, az az ima volt.
Ebben az időszakban igazán elmélyült a hitem és az istenkapcsolatom. Ez segített abban, hogy elengedjem ezeket az érzéseket, a félelmeket, hiszen mindeközben növekedett bennem egy pici élet, aki mindent ugyanúgy megtapasztal, mint én és semmi mást nem érdemel, mint feltétel nélküli szeretetet, hiszen nem tehet semmiről.
Így született meg a kisfiam, így lettem édesanya, ami messze a legnagyszerűbb dolog az életemben.
Együtt fejeztük be az egyetemet, így lettem orvos, leszakvizsgázom nemsokára, ő meg megy iskolába.
Az édesapjával már nem vagyunk együtt, de békében, szeretetben és közösen neveljük őt. Nagyszerű apuka lett és nagyon boldog, hogy megszületett a kisfia.
Életem legcsodálatosabb része az, hogy van egy gyermekem, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ettől még nagyon nehéz – fizikailag, lelkileg, mindenhogy – felnőni az anyasághoz. Ez egy teljesen új életforma, főleg akkor, ha valaki váratlanul csöppen bele. Sokszor olyan tündérmeseszerűek azok a történetek, hogy igent mondtunk az életre és utána minden rendben volt. Az igazi nehézség – bár a legfontosabb döntést meghoztuk – talán ezután kezdődik, hiszen egy várandósság, egy szülés önmagában óriási fizikai és lelki kihívás, hát még a gyereknevelés vagy az egzisztencia megteremtése azoknak a nőknek, akiknek nincs akkora szerencséje, mint nekem volt és nincs körülöttük egy támogató közeg.
Most már azt gondolom, hogy igazán tudom, hogy miről beszélek, amikor az abortusz ellen érvelek és kiállok az élet pártján. Úgy érzem, meg tudom érteni azt, aki az abortusz mellett dönt – és nem ítélem el. Olyankor nagyon sötét helyen van a lelkünk és elveszítünk minden kapaszkodót.
Ilyenkor van ezeknek a nőknek a legnagyobb szüksége segítségre, hiszen ez nemcsak a meg nem született életek védelméről szól, hanem az édesanyákéról és közvetve az édesapákéról is.
Mindannyian megérdemlik a támogatást.
Akárhányszor kerül elő a történetünk vagy mesélek róla, a hallgatóságból előbb vagy utóbb megkeres valaki, hogy neki volt egy abortusza. A beszélgetések alapján az a tapasztalatom, hogy ez olyan sebet hagy a lelken, ami nem tudom, hogy be tud-e gyógyulni – Isten nélkül legalábbis. De talán attól, hogy elmondhatják, megoszthatják és beszélhetnek róla, egy kicsit könnyebb lesz. Még mindig mintha tabusítva lenne, hogy az abortuszról beszéljünk, de talán az, hogy mi megosztjuk ezeket a történeteket és hitelesen, ítélkezés nélkül tudjuk képviselni az életet, segít – és ha csak egyvalaki az élet mellett dönt, már megérte.
Nagyjából három év után éreztem azt, hogy már nem minden nap egy örökös küzdelem, hogy visszataláltam önmagamhoz és meg tudom adni azt a biztonságot a gyermekemnek és magamnak, amire szükségünk van. Nagyon komoly döntés az, amit ilyenkor a nők meghoznak. Persze, ha máshogy döntünk, az még komolyabb.
Mindezek ellenére soha semmit nem csinálnék másképp, a kisfiam a legdrágább kincsem.
Amiről azt hittem, hogy Isten túlméretezett kihívása, amelyet képtelen voltam megérteni, arról rájöttem, hogy az Ő legnagyobb ajándéka volt.
hirdetés
