„Engem minden gyerek utál”– hallom sokaktól ezt a lemondó mondatot. Én talán sosem gondoltam ezt magamról, de azon gyakran morfondírozok, hogy vajon jó anyuka leszek-e? 23 kislányra és kisfiúra vigyáztam szombaton, és ez az egy nap folyamatosan szembesített a hiányosságaimmal, de még inkább megerősített abban, hogy egy nemzet legnagyobb kincsei tényleg a gyermekek.
Hétvégén tartották meg az idei második Nagymarosi Ifjúsági Találkozót, ahogy azt már megszokhattuk. A rendezvény szervezői a gyermekekről sem feledkeznek meg soha, ugyanis a Találkozóra érkező szülők jó szívvel rábízhatják az egészen csöpp kis gyermekeiktől kezdve a kamaszjaikig minden korosztályt a Gyerekmaros stábjára, akiknek egyetlen feladata, hogy a nap folyamán Jézus lábához vigyék a lurkókat.
Én harmadjára vettem részt a Gyerekmaroson, tudtam, mire számíthatok, és minden izgulással együtt lelkesen vártam a szombat reggelt, amikor megkapok huszonpár gyereket, akik aznapra a csoportomat alkotják majd. Ez az egy nap mindig elképesztően eseménydús és lelkileg, szellemileg, fizikálisan mozgalmas is, amiből szeretnék megosztani veletek pár mozzanatot. Például azt, hogy mekkora kegyelemben volt részem azáltal, hogy megtapasztalhattam, hogy lehet, mégsem leszek majd olyan rossz anyuka, mint olykor hiszem, vagy azt, hogy mit tanultam a gyerekektől Jézusról.
Minden Gyerekmarosra úgy megyek, hogy itt vagyok, lesz, ami lesz, nem érzem magam késznek arra, hogy én ennyi kisgyerekre gondot tudjak viselni egész nap, és már előre sajnálom őket, hogy velem veri őket az Isten. De megpróbálok minden felelősséget „áthárítani” a Mennyei Atyára, kérve, hogy segítsen majd türelmesnek, kreatívnak, figyelmesnek és megoldásorientáltnak lennem a nap folyamán.
Eddig egyszer sem hagyott cserben az Úr.
Reggel álmos izgatottsággal vártuk az érkező gyerekeket, én az 5-6.-os korosztályhoz voltam beosztva és a csoportvezető-társammal végül 23 10-11 éves kisfiút és kislányt tudhattunk a csoportunk tagjának.
Én fogadtam az érkezőket, rendszerint könnyű volt a búcsú a szülőktől, ám egy 9 éves kislány semmiképpen sem akart elválni az anyukájától, a tesója hozzám került volna, ő pedig egy másik korosztály csoportjába, de kérlelhetetlenül ellenállt, mígnem megpróbálkoztunk azzal, hogy legyen a nővérével, hadd menjen az édesanyja a Találkozóra egyedül, de ez sem tetszett neki. Minden eszközből kifogyva megkérdeztem, hogy „akkor sem jössz, ha játszunk Alszik a várost?” – amire soha nem látott pálfordulással az anyukájukról szinte megfeledkezve jöttek a terembe. Hiába, kevés elég egy kilencéves boldogságához…
Amíg bekísértem az új gyerekeket a csoportvezető-társamhoz, útközben próbáltam oldani a bennük és bennem is érzékelhető zavartságot, és elmondtam, hogy nagy öröm nekünk, hogy velük tölthetjük ezt a napot és sok játékkal készültünk, bent pedig új barátok várják őket.
Reggel még mindannyian kissé elfogódottan néztünk egymásra, délután pedig már cinkos mosollyal és – az én szívemben legalábbis – egy kis fájdalommal intettünk búcsút egymásnak.
Ismerkedős játékokkal kezdtünk, figyeltem, mire nyitottak, kik bátrabbak, kiknek kell egy kis idő még a feloldódáshoz és kik lesznek a nap nagy részében figyelmem kitüntetett élvezői rosszcsontságuk következtében. Meglepően kooperatívak voltak, ráadásul viszonylag szófogadóak, a kiscsoportunkkal gyakorlatilag megfogtuk Isten lábát, legalábbis a korábbi évek tapasztalataival összehasonlítva – holott az előző két csoportomat is a szívem legmélyéig megszerettem. Valószínűleg a tapasztaltságunk sokat számított idén. Kivittük a gyerekeket a rétre, ahol a zenekar énekszóval várta érkezésüket, majd rövid szentségimádáson vehettek részt, a diakónus közéjük vitte a monstranciát és szentségi áldást kaptak Jézustól. A mezőn játszottunk, megebédeltek és egy kis vezetett lelkibeszélgetésre is sor került.
Leültek a fűbe, és felolvastunk nekik egy levelet, amelyet Jézustól kaptak, majd az alapján próbáltunk beszélgetni velük. Nem éreztem úgy, hogy számukra igazán érdekes lenne a dolgot, ezért elkezdtünk az imádságról beszélgetni. Megkérdeztem: szoktak-e imádkozni, és ha igen, mikor, milyen gyakran? Lendültek a kezek a magasba és gyakorlatilag mini tanúságtételeket tettek Jézusról.
Egy kisfiú elmondta, hogy minden este imádkozik egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Én Istenem, Jó Istenemet, ráadásul magától, nem a szüleivel.
Sok kislány mesélt arról, hogy vagy ők, vagy valakijük beteg volt, értük imádkoztak és gyorsan meggyógyultak. De volt, akinek egy dolgozatnál volt segítségére az imádság által Isten.
Megindító volt hallgatni őket, persze a figyelmüket trükkös volt megtartani, de sok esetben elég volt a kóficok mellé ülni, hogy ne tereljék el a társaik figyelmét, vagy amikor úgy éreztük, hogy mindenki koncentrációját elvesztettük és úgy fészkelődtek, mint a sajtkukacok, gyorsan énekeltünk egy „Szívem csendben az Úrra figyel” -t és ha kis időre is, de újra magunknál tudhattuk a kíváncsi tekintetüket. Aztán persze feltartóztathatatlanul Adj király, katonát kellett játszanunk és egészen pontosan kétszer telefoneltételre is fel kellett szólítanom néhány renitenst, valamint a különböző nagyságú botok iránti komoly érdeklődésnek is olykor biztonsági szempontból gátat kellett szabni egy-két legénykénél, de miután néhányan büszkén mutatták, hogy gumimacikat grilleznek egy kövön, kezdtem belátni, hogy vesztes oldalon harcolok.
A fejfájástól kezdve, bibis kezeken át, a beszakadt körömágytól szenvedő minden harci sérültet elláttunk, de egy nekik tartott rövid előadás után visszaindultunk az iskolába, ahol játékok újabb özönét igyekeztünk koordinálni, majd indulhattunk a gyerekmisére, melynek záró áldását már a templomkertben a Találkozó nagymiséjére zeneszóra bevonulva kapták meg a gyerekek.
Sok minden történt egy nap alatt, és rengeteg mindent tanultam. Főleg magamról. A gyerekek folyamatosan tükröt tartanak, állandóan letapogatják az ember hangulatát és átveszik az érzéseinket. Több dologra próbáltam figyelni, olyanokra, amelyek emlékszem, hogy nekem rosszulestek a tanáraimtól, vagy éppen jók voltak. Például igyekeztem őket nem gyerekeknek szólítani, mert bármennyire nem annak szánnám, tud lekezelően hatni. Inkább srácoknak igyekeztem hívni őket, vagy a nevükön, ezen a névtáblák sokat segítettek. A másik, ami 23 gyereknél elkerülhetetlen, az a fegyelmezés kérdése; fontos megválogatni az eszközöket. Az én Anyukám igyekezett minket a testvéreimmel partnerként kezelni és mindig elmagyarázni, mit, miért kell így vagy úgy csinálnunk. Az, ha komolyan vesszük őket, gyakran célravezető. Sokszor tapasztalok és iskolásként tapasztaltam tekintélyelvű csitítást, leszidást, de ezzel nem megy semmire az ember. Kedvességgel és szeretettel sokkal inkább, viszont ha nem figyelnek, sokszor elég közéjük ülni: például a levél felolvasása közben elkalandoztak, nem hagyták egymást koncentrálni, végül közöttük sétálgatva próbáltam magamra és a szavaimra vonni a figyelmüket.
De sokszor, ha csintalankodtak, azt vettem észre, hogy elég egyvalakit elhívni a társaságból és leültetni magam mellé, vagy egy csalódott tekintet is hatásos tud lenni.
Ha meg egyesek rugdosták egymást vagy lökdösődtek – mert ne tagadjuk el, ilyen is megesett –, miután rájuk szóltunk, kétszer is sikerült bocsánatkérést és a megbocsátást is végighallgatnom a gyerekek között. És ahogy Brunszvik Teréz, a hazai kisgyermeknevelés megalapozója fogalmaz:
„az ember sohasem olyan szép, mint amikor bocsánatot kér és amikor megbocsát; ezek az élet legszebb pillanatai” – immár alá tudom támasztani.
A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy a réten Jézusról mesélhettem nekik. Arról, hogy Ő mindig velük van, örömükben, bánatukban is fordulhatnak Hozzá, és hogy egymásért és másokért is imádkozhatnak bárhol, bármikor. Meglepett és megtisztelt a figyelmük, de ők sokkal szebbeket mondtak nálam, mikor, ahogy kértem, elmesélték a meghallgatásra talált imáik történeteit.
Egy kisfiú a csoportunkból ministrált a gyerekmisén és könnyes lett a szemem, mint egy nagymamának, ahogy néztem azt a 10 éves gyereket, aki már most magasabb, mint én, és olyan büszke voltam, ahogy a mi csoportunkból való, komoly, mély érzésű gyerkőc ott szolgált az oltár körül.
Persze a velük töltött nap alatt nem volt minden pillanat idillikus és rózsaszín, tudnak feleselni, egymást lökdösni, más csoportokban pedig extrém eleven és szófogadatlan legénykék is akadtak, szóval volt, hogy erélyesebben kellett csendre intenünk őket vagy az épségükre tekintettel szigorúan botokat elkobozni, és volt olyan, amikor nem úgy reagáltam, ahogy akartam. Nem voltam mindig türelmes, de igyekeztem végig monitorozni magam, hogy bántó volt-e egy-egy megjegyzésem, igazságtalan voltam-e, vagy esetleg lekezelő.
A válaszért elég volt az adott kisgyerek szemébe néznem és megláttam benne magamat, azt az általános iskolás énemet, akinek sok megjegyzés vagy igazságtalan leszidás emléke azóta is kicsit még fáj, és tudtam, hogy meg kell vizsgálnom majd a lelkiismeretemet.
De összességében Isten kegyelméből jól abszolváltuk ezt a napot a csoportvezető-társammal, már ha csak azt vesszük, hogy egy gyereket sem vesztettünk el és egészben visszajuttattuk őket a szüleikhez.
De ha komolyan akarok beszélni, akkor annál nagyobb elismerés nincs, mint az, hogy egy kisfiú és egy lány – akikkel a nap folyamán olyan szorosan nem is kapcsolódtam – visszaszaladt hozzám búcsúzás után és megöleltek. Először nem is értettem, mit szeretnének, épp egy elveszett pulcsi gazdáját kerestem, és nem vagyok olyan ölelkezős, de nagyon meghatott a gesztusuk. Egy kissrác pedig megkérdezte, hogy én is itt leszek-e jövőre, mert ez nagyon jó volt és akkor jön újra.
Azt hiszem, ezzel erre az évre én megvagyok a bókokkal.
És akkor, ennek a harmadik Gyerekmarosnak a végére leesett, hogy ezek a gyerekek, mindhárom Róka csoport (merthogy ez volt a becses nevünk, tekintve, hogy maximum rókát tudok rajzolni a nevük mellé) kiszeretgette belőlem azt a félelmemet, hogy nem értek a gyerekekhez és úgysem szeretnek engem. Mostanra azt hiszem, mindenki ért a gyerekekhez, csak nagyon-nagyon sok kegyelem kell Istentől hozzájuk és rengeteg szeretet is, amiből ők is annyit adnak, hogy ez a kritérium könnyen teljesíthető. Nem csináltam semmi extrát, akárki tud játszani néhány gyerekkel, mégis iszonyú sokat kaptam tőlük.
Jó és fontos leckéket kap az ember önmagáról, ha gyerekek közelében van, és ahogy az imaszokásaikat hallgattam, Jézus egy kicsit jobban megértette velem azt is, hogy pontosan mit értett ezalatt:
„bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)
Most már kicsit magabiztosabb vagyok abban a kérdésben is, hogy alkalmas leszek-e anyukának. Persze, ez egy nap volt, szervezett keretek között, programokkal, nagyjából nulla nehézséggel, segítséggel, szinte kivétel nélkül szófogadó gyerekekkel, szóval tudom, hogy élesben, szülőként ez más – és azt is tudom, hogy rengeteget fogok hibázni. De hitet adtak nekem ehhez a hivatásomhoz (is), amit ráadásul nem kell majd egyedül csinálnom, hiszen ha Isten is úgy akarja, és édesanya lehetek, akkor lesz egy férjem is, akivel mindent együtt küzdhetünk majd végig, de ami inkább nyugtat, hogy ahogy nekünk kettőnknek, úgy a gyermekeinknek is lesz egy Mennyei Atyja, aki segít nekik, hogy ha mi, a földi szüleik elbénázunk valamit, Istenben tudnak kapaszkodni majd.
„Gyermekekkel foglalkozni minden bizonnyal a leghálásabb munka, ami a földünkön osztályrészünkről jutott, de saját tökéletességünket is ez mozdítja előre.” (Brunszvik Teréz)
hirdetés
