Vajon van lelke az állatoknak? Mit mond a Katolikus Egyház Katekizmusa a teremtett világ védelméről, és miért a szeretet megnyilvánulása az ivartalanítás? Gondolatok a felelős gazdiságról, a szenvedések megelőzéséről és az állatok iránti gondviselésről.
Amióta az eszemet tudom, az állatok jelenléte természetes része az életemnek. Kiskoromtól kezdve mély szeretettel és kíváncsisággal fordultam feléjük, de az igazi kapcsolódást a velem élő, ma már 13 éves macskámtól kaptam meg (vicces történet, de előtte például nem is szerettem annyira a cicákat). Együtt nőttünk fel, ő látta a gyermekkorom felhőtlen pillanatait, átkísért a kamaszkor bizonytalanságain, és most is itt van velem, amikor fiatal felnőttként próbálok helytállni az élet minden területén.
Ahogy telnek az évek, látom rajta az öregedés jeleit: egyre többet alszik, elkezdett őszülni, már nem olyan aktív, mint kiscica korában, és gyakrabban érik kisebb balesetek a lakásban, szinte havonta kell vele állatorvoshoz szaladni. Ugyanakkor egyre többet jelentenek számomra azok a szép pillanatok, amikor beteg vagyok és nem tágít mellőlem, amikor az ajtóban toporogva vár, hogy megérkezzek, vagy amikor egy nehéz nap után egyszerűen a dorombolását hallgathatom.
Egy idősödő kisállat mellett jelen lenni kegyelemre, türelemre, elengedésre, odaadó figyelemre tanít, és arra, mit jelent a feltétel nélküli szeretet.
Sokszor eltűnődtem már azon, hogyan gondolkodjak keresztény hitem szerint a minket körülvevő teremtett világról, valamint az állatokról? A Katolikus Egyház Katekizmusa egészen egyértelműen fogalmaz az állatokról és a velük való bánásmódról. Nem hagytak minket útmutatás nélkül abban sem, hogyan tekintsünk Isten ezen teremtményeire:
„Az állatok Isten teremtményei, gondviselő gondoskodásával veszi körül őket. Már puszta létükkel is áldják és dicsőítik Őt. Az embereknek is jóakarattal kell közeledniük hozzájuk.” (KEK, 2416.)
„Ellenkezik az emberi méltósággal az állatok haszontalan kínzása és válogatás nélküli irtása.” (KEK, 2418.)
A keresztény teológia hagyománya szerint az állatoknak is van lelke (az ószövetségi héber nefes szó mind az emberi, mind az állati életre utal), igaz, ez a lélek nem az örökkévalóságra formált emberi lélek, mégis az Úr élő, csodálatos teremtményei, akiket szeretettel alkotott meg. Isten a teremtéskor mindent „jónak” látott, és az ember feladatául nem a természet öncélú kizsákmányolását, hanem annak őrzését és gondozását adta (vö. Ter 2,15).
Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje tökéletesen felismerte ezt, amikor testvéreiként szólította meg a teremtényeket (a Napot, a Holdat, a szelet, a vizet, valamint az összes állatot fivérének és nővérének nevezte).
Sajnos a világ, amiben élünk, sokszor távol áll ettől a teremtésvédelmi felelősségtől. A közösségi médiában számos állatvédő szervezetet követek, és nap mint nap szembesülök megrázó történetekkel. Felfoghatatlan számomra az a kegyetlenség, amire egyes emberek képesek: lezárt dobozokban hagyott, szatyorban kukába hajított újszülött kisállatok, magukra maradt, bántalmazott életek. Bármilyen hihetetlen, nekik is nagyon fájdalmas, ha idő előtt elválasztják őket a kölykeiktől, ha az utcán nem tudnak róluk megfelelően gondoskodni. Nem ők választották ezt az életet. Az állatok nem tudnak kiállni magukért, nem tudnak ügyvédet fogadni. Nem tudják elmondani, hol fáj.
Isten az embert tette meg a teremtett világ gondviselőjévé, így a mi felelősségünk és kötelességünk, hogy a hangjuk legyünk.
Úgy gondolom, példát vehetünk róluk. Ők nem ítélkeznek külső alapján, feltétel nélkül megbíznak benned. Az pedig, hogy mit kezdesz ezzel a tiszta bizalommal, teljesen rajtad áll. Ha megvan a lehetőséged arra, hogy segíts rajtuk, és szebbé tedd az életüket, miért ne tennéd meg?
Ha valaki felelős gazdi szeretne lenni és kiállna a teremtésvédelem mellett, ahhoz nem elég ételt adni a saját kedvencének. Megfontolt, hosszú távú döntéseket kell hoznunk. Ebbe beletartozik az is, hogy soha ne adjunk és ne vállaljunk állatot hirtelen felindulásból vagy ajándékként. Mielőtt magunkhoz veszünk egy élőlényt, kötelességünk alaposan utánajárni az igényeinek, és őszintén mérlegelni, hogy meg tudjuk-e adni neki mindazt, amire szüksége van. Ha pedig az élet úgy hozza, hogy mégsem vagyunk képesek erre, akkor is felelősségteljes döntést kell hoznunk: legyünk képesek segítséget kérni, ahelyett, hogy egyszerűen kitennénk az út szélére, hiszen ő semmiről sem tehet.
Ugyanígy a felelős döntés a macskák és kutyák ivartalanítása is. Bár a Biblia nem tér ki konkrétan a mai állatorvosi beavatkozásokra, a keresztény etika útmutatása teljesen egyértelmű:
a túlszaporodás megakadályozása és a kóbor állatok állandó szenvedésének visszaszorítása a szeretet és a gondoskodás megnyilvánulása.
A felelőtlen szaporítás következménye a sok éhező, beteg, sorsára hagyott állat. Ezt a problémát nem erőszakkal vagy kegyetlenséggel kell „megoldani”, hanem megelőzéssel, gondos magatartással. Nemcsak az embertársaink iránt tartozunk empátiával, hanem Isten teljes teremtett világa felé is. A Példabeszédek könyvében ezt olvashatjuk:
„Gondját viseli az igaz a jószágnak, a gonosznak kegyetlen a szíve.” (Péld 12,10)
A mai napon, az állatok világnapján álljunk meg egy pillanatra, és tekintsünk úgy a minket körülvevő állatokra, mint Isten ajándékaira. Ha tehetjük, támogassuk a helyi állatvédőket, fogadjunk örökbe, vagy egyszerűen adjunk egy kicsivel több figyelmet és simogatást azoknak a teremtényeknek, akik megédesítik mindennapjainkat. Mert amikor rajtuk segítünk, Isten teremtő szeretetét képviseljük a világban.
hirdetés
