Jó, ha óvjuk a gyermekeinket a halál és gyász témáitól? Nem csak egy konkrét haláleset jár gyásszal, de akkor még milyen területeken élheti meg ezt a nehéz érzést egy ember? Van különbség a gyermekek és felnőttek gyászmegélése között? Elvigyük a gyerekeket temetésre? A reformatus.hu-n Szászi Andrea, a Református Pedagógiai Intézet katechetikai igazgatóhelyettese, lelkész, hittanoktató, pszichopedagógus, gyászfeldolgozásmódszer-specialista adott kézzelfogható tanácsokat egy interjúban melyből kiderül, hogyan működik a gyászfeldolgozás gyermekkorban.
Túlféltés vagy reális felkészítés?
Vajon óvni kell a gyerekeket a halál felismerésétől és a gyásztól, nem teszünk-e rosszabbat a túlféltéssel, mint a szomorú, de igaz tények előrevetítésével? Szászi Andrea szerint természetes, hogy szeretnénk megóvni a gyermekeinket minden rossztól, de nem tartja helyesnek, ha egyfajta burokban tartjuk őket, hiszen
azzal, hogy véget ér valami, így is, úgy is találkoznak.
Az elmúlással a természetben is szembesülünk, és a gyermekeknek is természetes, hogy tavasszal új virágok nyílnak, új rügyek fakadnak a fákon, ahogy azt is megtapasztalják, hogy véget ér egy nyaralás, a kedvenc időtöltésük – vázolta a szakember.
Hogy valaminek vége van, természetes folyamat. Ráadásul a gyerekek nem is feltétlenül a családjukban szembesül először a halál témakörével, hanem esetleg egy mesében, filmben, az interneten vagy a baráti körükben. Lehetetlen teljesen távol tartani tőlük ezt a kérdést.
hirdetés„Ha mi felnőttként titkolózunk, tabukat teremtünk, az sokkal károsabb lehet a számukra, mintha az életkorukhoz, értelmi és érzelmi fejlettségi szintjüknek megfelelően közelítjük meg témát.”
A gyász nem csak a halálesetek következménye
A lelkésznő szerint amikor a gyász szó elhangzik, akkor többnyire egy szeretett személy halálára szoktunk gondolni. De valójában minden számunkra komoly veszteséghelyzethez kapcsolódik egyfajta gyászfolyamat. Egy kisgyermeknél ilyen lehet a kedvenc plüss (amit még alvásnál is magánál tartott), amit elhagyott valahol, egy költözés, válás, testvér születése, komoly betegség és magára hagyottság érzésének megélése, a nagyszülő halála, a háziállatának az elvesztése, de akár az óvodából iskolába menés átmeneti időszaka is.
Azonban a kor előrehaladtával, még inkább tágulhat ez a skála: az első szerelem nagy vesztesége, amibe kamaszként úgy érezzük, hogy bele fogunk halni, vagy ha nem vesznek fel abba az intézménybe, ahová továbbtanulni készülünk, ha szembesülünk azzal, hogy egy nagy álmunk soha nem fog megvalósulni, gyermektelenség és még sok minden lehet veszteség.
„A gyászfeldolgozással foglalkozó szakirodalom szerint a felnőttkorunk kezdetéig akár harminc–negyven jelentős veszteséggel is találkozhatunk.
Ide tartoznak az élet természetes fordulópontjai: amikor véget ér a gyermekkor vagy a kamaszkor, amikor elhagyjuk a szülői házat, vagy amikor nyugdíjba vonulunk. Kapcsolati veszteség lehet egy barátság megszakadása, egy párkapcsolat vége, válás, elhidegülés. Megjelenhet egészségügyi veszteségként egy súlyos betegség, egy beteg gyermek vagy akár egy hirtelen jött testi változás. De veszteség az is, amikor meginog az egzisztenciánk, megváltozik az énképünk, vagy összeomlik egy addig biztosnak hitt élethelyzet. Nem szívesen gondolunk rá, de a veszteség és a gyász az emberi élet része. Éppen ezért fontos, hogy a gyermekeinket is megtanítsuk megküzdeni ezekkel a helyzetekkel. Ha jó mintát látnak, ha azt tapasztalják, hogy az érzelmek kimondhatók és hordozhatók, az segítheti őket abban, hogy egy veszteség után talpra álljanak, sőt akár lelkileg megerősödve menjenek tovább. Ez lehet megelőző jellegű is: segíthetjük őket a múlandóság elfogadásában, egészséges megküzdési stratégiák kialakításában.
Beszélgethetünk a halálról akár hittanórán, gyermek-istentiszteleten, húsvét kapcsán vagy más alkalmakon.
De akkor is fontos a jelenlétünk, amikor már megtörtént a veszteség, és a gyermek gyászfolyamatát kísérhetjük szülőként, pedagógusként, lelkipásztorként vagy a közösség tagjaként.”
A gyász
A szakember kiemelte, a veszteségeket az életkor és fejlettségi szint szerint éljük meg és próbáljuk feldolgozni. Ha elveszítjük azt, akihez, amihez kötődünk, akihez, amihez mély érzelmek kapcsolnak, legyen az akár egy személy, egy kapcsolat, egy szituáció, egy tárgy, egy háziállat, otthon, hivatás, akkor az mély veszteség a számunkra. Egy-egy ilyen veszteség érzelmi reakciókat vált ki belőlünk.
Ez az, amit gyásznak nevezünk, ami a bennünket ért veszteségre való normális és természetes, erős érzelmi reakciónk.
Ellentmondásos érzéseket is magában foglal, amelyeket a nagy változás, életünk megszokott rendjének felborulása, a veszteség okoz. Ez felnőttre, gyermekre egyaránt igaz, bár sokféle módon élhetjük meg a gyászunkat, és sokféle módon reagálhatunk a bennünket ért veszteségre. Érzelmi hullámvasút ez, amiben az egyéni temperamentumunk, a korábbi tapasztalataink, a tanult mintáink és megküzdési stratégiáink egyaránt megjelennek.
Gyermek és felnőtt gyásza közti különbségek
Lehetnek hasonlóságok és vannak elméletek, keretrendszerek, amelyek segíthetnek annak a felismerésében, hogy éppen gyászolunk (vagy gyászol a gyermekünk, diákunk), ugyanakkor minden gyász egyedi.
„A legklasszikusabb elmélet ebben Elisabeth Kübbler-Ross szakaszelmélete. Ő eredetileg haldokló betegekkel dolgozva fogalmazta meg a gyász öt szakaszát (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás). Ezt ma nem úgy értjük, hogy automatikusan jön egyik szakasz a másik után, hanem sokkal inkább, hogy ezek előfordulhatnak egy gyászfolyamatban.
Nincs tipikus és egymás után következő automatikus gyászfolyamat, de van sokféle tünet, viselkedési reakció és érzelmi hullámvasút is.
Nagyon erős érzelmi reakciók társulhatnak a gyász folyamatához, és fontos az érzelmi feldolgozás segítése. Úgy gyászolunk, ahogy megtanultuk, ahogyan a személyiségünk, testünk-lelkünk megpróbál megküzdeni az őt ért fájdalommal” – hangsúlyozta Andrea.
Arra a kérdésre, hogy sokan miért nem viszik magukkal a gyermekeiket temetésekre, Andrea ezt válaszolta:
„A Szentírásban azt olvassuk (Préd 3,1–8), hogy mindennek megszabott ideje van. A gyász és a veszteség is része ennek az életrendnek. A bibliai időkben – és még az elmúlt évszázadokban is – a gyermekeket nem tartották távol a halál valóságától. A család és a közösség tagjaiként jelen voltak az eseményeken, a maguk szintjén részt vettek a rítusokban is.
Így tanulták meg, hogyan lehet veszteséget hordozni, érzelmeket kifejezni, és mit jelent Istenre bízni az élet és halál eseményeit.
Ma sok családban inkább óvni próbálják a gyermeket a halál témájától. Volt olyan hittancsoportom, ahol húsvét előtt a szülők azt kérték, hogy Jézus kereszthalála ne kerüljön szóba. Nem hiszek abban, hogy a húsvéti történetet megrázó részletekkel kellene átadni, de Krisztus váltságművéről és a feltámadás reménységéről nehéz beszélni a halál említése nélkül.
Olyannal is találkoztam, hogy a gyermek csak félmondatokból értesült egy családi gyászról, vagy nem vitték el a temetésre – akár kamaszként sem.
Ennek hátterében többnyire jó szándék áll. A szülők félnek attól, hogy a temetés túlságosan megterheli a gyermeket, ezért meg akarják óvni a fájdalomtól és a szembesüléstől. Csakhogy a titkolózás és a tabu inkább bizonytalanságot kelt. Többször tapasztaltam, hogy a feldolgozás ott akadt el, ahol nem volt lehetőség a búcsúzásra. Az is előfordul, hogy a felnőttek annyira elmerülnek a saját gyászukban, hogy nem tudnak a gyermek szükségleteire figyelni, vagy erősnek próbálnak látszani. Ilyenkor a gyermek azt tanulhatja meg, hogy az érzéseit el kell rejtenie. Pedig megfelelő előkészítéssel és biztonságos kísérettel a temetés segítheti a lezárást és a gyász egészséges megélését.”
A teljes interjút ide kattintva olvashatjátok el.
hirdetés
