„Attól én még hívő vagyok, hogy nem járok templomba”. Sokszor hallott mondat, ami mindig visszacseng a fülembe, de nem tudok elmenni mellette szó nélkül.
„Nem mindegy, ki hogyan hisz? Miért számít nekem, ha valaki otthon, a négy fal között éli meg a hitét? Van ezzel gond egyáltalán?” Nagyon sokszor hallottam már, hogy azért nem jár valaki templomba, mert az egyházzal, mint intézménnyel, vagy épp az atyával, a sekrestyéssel, a kántorral van problémája. Vélt vagy valós indokok, amik miatt elhagyják az emberek a templomokat. Reményik Sándor sorai jutnak eszembe:
„Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”
Élénken él a fejemben az az emlék, amikor lázadó tinédzserként nem szívesen mentem vasárnap szentmisére, mert nem értettem az atya prédikációját. Úgy éreztem, nincs mondanivalója, nincs, ami megfogjon, útmutatást adjon. A személye sem volt igazán példaértékű, és én már akkor vágytam egy lelki töltetre, hiszen azért jár az ember szentmisére, hogy kapjon valamit, amit magával visz a következő hétre. Legalábbis én akkor így gondoltam.
Azt éreztem, nálunk, nálam ez nincs meg. A templomba járás fontos volt, hozzá tartozott a hetemhez, vasárnapomhoz, de a falunk szentmiséit elhagytam volna. A szüleim ezt nem engedték, így kelletlenül, fintorogva mentem el misére. Akkor nem értettem, miért kell ennyire vaskalaposnak lenni? Hiszen járnék én továbbra is templomba, csak nem ide… Persze, akkor nem adtak ekkora szabadságot a fiataloknak; jobban hatott a szép szó, de volt, amiből nem engedtek. Ma már világos, miért cselekedtek így. Egy kis faluból származom, egy összetartó közösség vett körül. Nem volt szokás csak azért, mert nem tetszett valami – vagy kamaszos felindultságból -, eldobni azt, ami összeköt minket. Ez a templom volt. Isten háza, amit hetente friss virággal díszítettek, ami mindig tisztán volt tartva, aminek harangja hívószóként hatott, ami jelezte, ha egy társunkat elszólította a Jóisten, aminek hallatán tudtuk, hogy péntek délután 3 óra van, és még sorolhatnám. A templom, ahol Isten gyermekeivé váltak a kisbabák, ahol először és azután oly sokszor vallhattuk meg bűneinket, majd járulhattunk szentáldozáshoz, a hely, ahol minden évben leszállt a fiatalokra a Szentlélek. Ez az a helyszín, ahol oly sok szerelmes fogadott már örök hűséget egymásnak, és ahol elbúcsúztunk szeretteinktől.
hirdetésA templom az, ami otthont ad akkor is, ha egyedül érezzük magunkat – itt az örökmécses jelzi, hogy sosem vagyunk egyedül.
De nem csak a templom, a közösség is sokat jelentett. Gyerekkoromban nem volt kérdés, kitől lehet virágszirmokat kérni Úrnapjára a hintéshez. Az asszonyok szinte várták, hogy mikor megyünk hozzájuk. Azt sem vitatta senki, hogy ezen az alkalmon kik állítják fel az úrnapi sátrakat és kik díszítik fel azokat. Az egyházadó beszedése sem volt ördögtől való, ahogy az sem, ha a templom körül közösségi munkát kellett vállalni. Egyértelmű volt, hogy kik ministrálunk, ki a kántor, ki a sekrestyés, ki mossa a miseruhákat. Amikor a karácsonyi és húsvéti nagy szentgyónásra került sor, vendégpapot kellett hívni, vagy több időpontot kijelölni, mert még egy ilyen kis faluban is kígyózó sorok álltak.
Együtt sírtunk, amikor búcsúra került sor és együtt örültünk, amikor keresztelőre, elsőáldozásra, bérmálásra vagy házasságkötésre gyűltünk össze. Együtt voltunk. Egy közösségként.
A családban sem csak úgy létezünk. Mindenkinek hozzá kell tennie a magáét, hogy működőképes legyen. Az édesanya vágya egy kis „énidő”, de folyton rá marad a házimunka, így sem magára, sem a családra nem jut minőségi idő. Az édesapa a fárasztó munka után szívesebben ülne le a televízió elé, de tudja, hogy csak ő tud segíteni a matekháziban. A gyerekeknek is lehet feladatot adni, amivel önállóságra nevelik őket. Mindenki csak egy kicsit tesz hozzá, eloszlik a munka és több idő jut egymásra. Ez a legkisebb közösség, amiben a kölcsönösség megtanulható.
Tehát amikor valaki azt mondja, hogy a maga módján vallásos, az azért szomorít el, mert már nem tudja átérezni ezt a közösségi erőt, ami megtart.
Egyre kevesebb Sanyi bácsi él, aki rendben tartja templomot, nincs nagyon Rózsi néni sem, aki minden alkalomra ad virágot, szinte nem is ismerünk már főállású kántorokat, akik akár egy hétköznap délelőtti temetésen részt tudnak venni, a mai hittanosokat már nem lehet csak úgy beosztani ministrálni, mint régen. Sokszor a templomért tenni akarók láthatatlanok, mégsem működne nélkülük az egyház. Vitathatatlan, hogy vannak bűnök, amik miatt sokan nem gyakorolják a vallásukat, de egy közösség tagjaként nem szabadna hagyni, hogy elvesszen ez az erő. Régen a templom és a temető gondozottsága alapján ítélték meg a falut. Ezért gondolom úgy, hogy a régi bölcsességeket nem szabad elfeledni. Emlékezzünk mindig Reményik Sándor szavaira:
„Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”
hirdetés
