Biztos sokan olvastátok már Hodász András egykori katolikus pap farizeusi lelkületről szóló írását. Az erre adott kommenteket is érdemes böngészni, sok izgalmas téma felmerül az Isten igazságossága és irgalma között húzódó feszültség mentén. Engem nem hagy nyugodni, hogy a végletek közötti útról eddig kevés szó esett. Mi van, ha sem ítélkező farizeusok, sem mindent megengedő keresztények nem szeretnénk lenni? Hogy lehet rátalálni a helyes útra?
„Amikor az ember gyermeke ott fekszik a bazilika padlóján, és hallgatja a felszentelési imádságot, tele van reménnyel, tervekkel és illúziókkal. Ahogy az ifjú pár sem gondol a válásra, amikor kimondja a boldogító igent” – így keződik Hodász András „Észre sem vettem, hogy farizeus voltam” című írása, amely a Szemléleken jelent meg néhány hete. A cikkel több ponton teljesen egyetértettem – például azzal, hogy a keményszívűség az egyik legfőbb probléma a keresztény körökben –, másokban pedig nem, vagy inkább hiányérzetem volt. András azt írja: „Keresztényként az egyik megkerülhetetlen belső konfliktusunk, hogy nem tudunk megfelelni annak az erkölcsi eszménynek, amit a Biblia elénk tár. Tíz év gyóntatási tapasztalattal mondom: senki nem tud maximálisan megfelelni neki. Ez pedig komoly belső feszültséget okoz.” Ez így még helytálló is lehet, de
nem ír a lényegről, az evangélium felszabadító valóságáról, hogy bár én bűnös vagyok, Jézus Krisztus bűnné lett értem és meghalt a kereszten.
„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Ez egy olyan csere, amelyet egyáltalán nem érdemeltünk meg, Jézus mégis megtette értünk. Így már egészen más lehet a bűn-bűnbánat-szabadság-tisztaság gondolatmenete bennünk. Hiszen megváltottak vagyunk. Igazak – nem önmagunk, hanem Krisztus miatt.
Volt egy izgalmas komment Hodász András cikke alatt, amelyre szintén szeretnék reflektálni. Így szól:
hirdetés„Nagyon sok igazság van abban, amit András írt, de az én meglátásom szerint létezik egy olyan dinamika is bennünk, hogy amikor felismertük, hogy valami rosszat tettünk, és elindulunk ennek megfelelően az ellentétes, vagyis a jó irányba, sokszor bizony meg sem állunk a ló túloldaláig… A gonosz lélek folyton azt dudorássza a fülünkbe, hogy „ez igazából nem is bűn”, hogy maradjunk minél tovább az ő térfelén. Aztán amikor rájövünk, hogy „de, bizony az”, és feltartóztathatatlanul elindulunk a másik irányba, akkor már nem tehet mást, mint hogy jól belekavar a bűntudatunkba: addig piszkálja, amíg komoly önvád lesz belőle, és így aztán meg sem állunk a másik végletig, ami szintúgy a gonosz játszótere. Így lett szerintem például a korábbi túl szigorú fenyítéseket alkalmazó gyereknevelésből mára gyerekfétis, a középkorban pokollal riogató vallásosságból mára „nyugi-mindenki-a-mennybe-jut” kereszténység, és aggódva figyelem, hogy sajnos terítéken van már a homoszexualitást évszázadokig tabusító egyházi viszonyulás ellenpólusa is. Pedig a végletekben mindig a gonosz rejtőzik.”
Ezzel a kommenttel mélyen egyetértek. Saját tapasztalatból is mondom, hogy a sátán pontosan ezeket a trükköket veti be ellenünk. Elhúzza a „mézesmadzagot” előttünk, megkísért a bűnnel, elhitetve, hogy ez még belefér, annyira nem is rossz ez, Isten úgysem bánja, meg úgyis mindent megbocsát. Ha pedig nem vagyok résen, beveszem ezt a hazugságot és elkövetem a bűnt, akkor azonnal jön a gonosz és rám zúdítja, hogy egy gyenge, szánalmas, ennyire-sem-képes keresztény vagyok, aki soha az életben nem fog Istennek tetsző életet élni – mindezt persze úgy tálalja, mintha a saját gondolataim lennének.
Könnyen bedőlünk ennek az „önvádnak”, amelyet sokszor maga a Vádló suttog nekünk.
El akarja érni, hogy elborítson a szégyen, a bűn elkövetése után elrejtőzzünk (lásd Ádám és Éva a bűnbeeséskor, a taktika azóta is a régi!), és ne akarjunk Isten szeme elé kerülni. Mint egy gyerek, aki bujkál az apukája elől, miután eltört egy vázát vagy megette a testvére elől a tortát. A bűneink persze nem ilyen kis aranyosak, hanem megkötöznek és elhomályosítják a látásunkat. Minél többször menekülünk el szégyenünkben az Atya elől, annál nehezebb lesz hozzá visszatérni. Hiszen azt hisszük, mélyen megvet, haragszik, és amint visszamegyünk hozzá, biztos a fejünkre olvassa minden vétkünket. Pontosan erről szól a rengeteget hallott tékozló fiú története. Elméletben olyan jól ismerjük a sztorit, hogy talán szó szerint is tudjuk idézni az evangéliumból. De egészen más, amikor a saját életünkben, a gyakorlatban kell felidézni, amikor egy-egy bűn elkövetése után marcangol a szégyen.
Az idézett kommentnek az a része is nagyon valóságos, hogy a középkorban pokollal riogató vallásosságból mára „nyugi-mindenki-a-mennybe-jut” kereszténység lett. Sokszor látjuk és érezzük, hogy felhígultak a prédikációk, a keresztény üzenetek, bár én ezt különösen a nyugati (amerikai, német, holland stb.) egyházakban figyeltem meg. De itthon is akad bőven olyan igehirdető, aki mintha megfeledkezett volna a bűn súlyosságáról, Isten kegyelmét pedig úgy osztogatja, mintha az csak úgy „járna nekünk”, nem is kell hozzá bűnbánat, megtörés, alázat, semmi. A fogyasztói társadalom egyértelműen behálózta az egyházi szemléletet is, tisztelet a kivételnek.
Mintha egymást igyekeznének lekörözni a gyülekezetek abban, hogy ki tud „eladhatóbb”, fogyaszthatóbb, népszerűbb üzeneteket átadni, hogy ezzel csábítsák be az embereket a templomba. Csakhogy ennek mindig hatalmas csalódás és kiábrándulás a vége.
Az ilyen jólétievangélium-hirdetők elhitetik, hogy miután megtértél, bekerülsz Isten VIP-körébe: minden szuper lesz, meggazdagszol, lesz nagy házad, jó autód, megtalálod életed szerelmét (és ha igazán áldottak vagytok, még nagy konfliktusokkal sem kell számolni), gyönyörű, egészséges gyerekeitek lesznek és persze álommunka, ami az elhívásod beteljesedése. Aztán jön az élet a maga realitásával, és ez a kártyavár pillanatok alatt összedől.
Fotó: Dreamstime
A nyugi-mindenki-a-mennybe-jut hozzáállás pedig különösen veszélyes, hiszen elaltat. „Nem kell semmit tenned, Isten így szeret, ahogy vagy, Ő nem vár el semmit, nem ítél el, szered magad, fogadd el magad!” – mintha egy felszínes önsegítő könyvbe lapoztunk volna bele. Ez a szélsőségesen liberális nézet, azt gondolom, az élet minden területén káros, de a hitéletben különösen. Ha ugyanis azt hisszük, hogy Isten elnézi a bűnöket, igazából nem haragszik semmiért, hiszen egy „jófej, laza, cool Isten”, akkor soha nem jutunk el addig a nagyon fájdalmas felismerésig, hogy tele vagyok bűnökkel, és Jézusra van szükségem, egyedül képtelen vagyok megszabadulni. Akkor azt hiszem, megvan a jegyem a mennyországba, pipa, és aztán meg úgy élek, ahogy én akarok. A saját vágyaimat, akaratomat követve.
Amikor én ezt a Szentlélek által felismertem az életemben, az tényleg fájdalmas volt, ugyanakkor rendkívül felszabadító is.
Végre nem kell megjátszanom magam!
Nem kell „tökéletes”, mindig mosolygós embernek lennem, maszkokat hordanom, eljátszanom, hogy én mindig tiszta és példamutató életet élek. Isten pontosan látja, hogy milyen vagyok, és annyira szeret, hogy konkrétan értem elküldte a Fiát, aki mindenben bűntelen volt, hogy haljon meg helyettem, pedig én érdemelném a halált. Amíg – ahogy András írta – farizeus lelkületben élem az életem, addig a szívem sosem nyílik meg igazán arra, hogy mit is bocsátott meg nekem Isten, Jézuson keresztül. Ha elhiszem, hogy én egy jó ember vagyok és igyekszem Istennek megfelelni, akkor nem élem át azt a hatalmas kegyelmet, amellyel fel tud karolni, mikor padlón vagyok. Ha elaltatom magam és a lelkiismeretem azzal, hogy nálam sokkal rosszabb emberek vannak, akkor hogy találkozhatnék a valódi önmagammal, akiben van sok erény, de sok hiba és gyengeség is?
Ha úgy érzed, hogy most még felszínesen ismered az Urat, és eddig megelégedtél azzal a kellemes érzéssel, hogy mivel vasárnaponként elmész a templomba, időnként imádkozol, meg adakozol, vagyis „jó hívőnek” tartod magad, akkor van egy remek hírem: ennél sokkal több vár rád! Isten egy olyan személyes és mély kapcsolatra hív, amely túl fogja szárnyalni minden képzeletedet! Nem mindig lesz könnyű, ezt aláírom. Lesznek rázós felismerések, kemény önismereti munka és megtörések. De fontosabb, hogy Istent és Vele együtt önmagadat – az Ő teremtményét – egyre jobban megismered, és felszabadulsz azáltal, hogy elhordozta a bűneid és elhívott a megszentelődésre. „Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, mely egyre világosabb lesz délig.” (Péld 4,18)
Van egyensúly. Van út a keményszívű farizeusság és az „úgy vagy jó, ahogy vagy, nem kell megtérned” liberalizmusa között.
De erre az arany középútra csak a Szentlélek tud elvezetni, egyedül soha nem leszünk rá képesek. Hála Istennek, hogy így van!
hirdetés
