Milyen a jó hitoktató?

Aki részesült már hitoktatásban, bizonyára él egy emlék a fejében, hogy milyen volt az ő tanára, lelki vezetője. Szigorú, következetes, netán épp ezek ellentétje?! Sokszor nem is a módszerek, hanem az oktató személye az, ami megragad.

Nyilván a legtöbb tantárgy esetében elmondható, hogy nem az adott tárgy anyagának megtanulása a legemlékezetesebb, hanem amiként el lett magyarázva. A tanár mennyire volt a diákokkal megértő, empatikus, vagy éppen nehéz eset, szűklátókörű.

A hitoktató szerintem kicsit más kategóriába tartozik. Maga a szó is elég fura. Lehet-e a hitet oktatni egyáltalán? A kérdés mégsem fekete-fehér. Nem lehet azt sem mondani, hogy vagy van hit, és akkor csak nevelgetni kell, de azt sem, hogy ha nincs, akkor hagyjuk a csudába.

Komplex és sok esetben nagyon hosszú folyamat, aminek gyümölcse, lehet csak életünk késői szakaszában érik be.

Az sem egyértelmű, hogy kivel egyszerűbb. Aki pedáns, vallásos családból származik, vagy aki otthon nem kap vallásos nevelést, de beíratták hittanra, mert ott ugye rosszat úgysem hall a gyerek. Jelenleg a legkisebb korosztállyal foglalkozom, de van tapasztalatom általános- és középiskolásokkal is. Nem lehet és nem is akarok általános következtetéseket levonni. Visszajelzések alapján tudom, hogy éppen jó úton járok, vagy változtatnom kell. Hiszen a világ maga is változik folyamatosan, ugyanakkor a jézusi tanítás ugyanaz marad.

hirdetés

Ugyanazt mondaná ma is Jézus a hegyi beszédében, és Isten is azt a 10 parancsolatot adná, mint több ezer évvel ezelőtt.

Ami nagyon fontos szerintem a hitre való nevelésben, – nevezzük inkább így oktatás helyett – hogy az nem csak abban a bekeretezett időtartamban és intézményben zajlik. Nyilván fontos és ott van lehetőség elmondani az egyház által kijelölt tudnivalókat. Kell is beszélnünk róla, és igen kell az is, hogy erre legyen szentelve idő.

A katekéta vagy a hittanár is ilyen szempontból keretek közé van szorítva. Általában oktatási intézményben, szerencsésebb esetben templomhoz tartozó közösségi teremben tudják átadni a tudnivalókat. Ezt lehet színesíteni, interaktív eszközökkel tarkítani, de én azt gondolom, hogy tanúságtételekkel, valós történetekkel lehet leginkább közelebb hozni Istent és a kétezer éves tanítást.

Az első hittanár Jézus volt, aki húsvér embertestet öltve tanított, és tanúságtételt tett nap, mint nap. Ő sem csak a templomban és egy pár négyzetméteres teremben hirdette az igét.

A tanítványoknak is ezt a parancsot adta, amit Máté 28 ír: ^„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

A tanítványok sem maximum 45 percet kaptak arra heti egyszer vagy kétszer, hogy na most jól megtanítsák a népet.

Az egyetlen bűn nélküli ember már nincs testet öltve a Földön. Innentől már a csetlő-botló, kisebb-nagyobb hibákkal létező emberek tudják átadni a tanítás lényegét.

És épp ezért tud sok ember, legyen gyerek, fiatal, vagy felnőtt azonosulni a történetek által a másikhoz. Ezáltal pedig Jézust megtapasztalni.

Fotó: Dreamstime

Engem már sokszor sodort az élet olyan helyzetekbe, amiknek szemtanúi voltak azok a gyerekek, akik hittanra jártak hozzám. Láttak fesztiválon táncolni, a házunkat kétkezi munkával építgetni, a kutyusainkat ügyetlen módszerekkel rendre tanítani, de láttak mély gyászban templomban sírni is. Ezek mind én magam vagyok. És örülök, hogy látják az érzelmeket, azt, hogy én is kerülök nehéz helyzetbe. Azt gondolom, nem kell azt a látszatot kelteni, hogy hittanárként minden kerek, mert minket a jó Isten vezérel. Igen, nyilván ő van a középpontban, de attól még nem élünk burokban. Velünk is megtörténnek az élet jó és kifejezetten rossz dolgai is. Nem kapunk felmentést a gyász alól, mert amúgy mi hitre nevelünk másokat, de kapunk erőt, hogy példánkkal meg tudjuk mutatni, hogy a legsötétebb helyzetben is van kiút.

Arra, hogy milyen a jó hitoktató, szerintem nincs egyértelmű válasz, mivel nem vagyunk egyformák. Kinek ez, kinek az a módszer válik be. Az egyetlen kézzelfogható dolog, az a hitelesség.

Nem lehet a hitet úgy átadni, ha közben az életünket máshogy éljük. A tipikus „bort iszik és vizet prédikál” esete ki van zárva! A gyerekek okosak. Hamar leszűrik, ha nem mondunk igazat. Véleményem szerint a hitelesség és a tanúságtétel mellett fontos, hogy jól érezzék magukat. Ne kényszer legyen a hittanóra. A humor sok mindenen átsegít. Volt olyan, hogy nagyon szépen felépítettem magamban, mit fogok mondani, mi lesz a menete az órának. Erre egy ponton olyan frappáns és nem várt válasz érkezett az egyik gyerektől, hogy kiszakadt belőlem a nevetés. Nem kinevettem, hanem vele együtt, őszintén. Ami átragadt a többiekre is, és bár félő volt, hogy kudarcba fullad az egész, sikerült visszatérni a témához. Kellenek ezek a pillanatok. Ez marad meg bennük, a jó hangulat, hogy jó volt egy ilyen csoporthoz tartozni, ahol jó együtt lenni. Ha az életük valamely szakaszában el is távolodnának a hittől, erre az időszakra majd jó érzéssel tekinthetnek vissza és ezáltal újra visszatalálhatnak az útra. Vagy éppen emiatt nem is akarnak elszakadni.

Summa summarum azt gondolom, hogy nincs egy kifejezett válasz a kérdésre. A személyisége, a kisugárzása, az életöröme és példamutatása kell, hogy segítse a hitoktatót abban, hogy a rábízottakat jó irányba terelje, a nehézségeiken átsegítse és legfőképpen erősítse bennük a hitet. És persze ne felejtse el, hogy nem klasszikus értelemben vett tanár, hiszen az első hitoktató foglalkozása sem tanító volt, hanem ács.