Egy szubjektív gondolatsor arról, miért vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy az állatoknak igenis van lelkük, és találkozhatunk velük a mennyben is. Természetesen nem kell egyetértened velem, de érdemes új perspektívából átgondolni, mi is a helyzet Isten ezen teremtményeivel.
Meg vagyok győződve róla, hogy az állatoknak is van lelkük. Elég a két cicámra néznem, hallgatni a dorombolásukat vagy élvezni, ahogy esténként az ölembe bújnak. Volt, aki már megpróbált teológiai érvekkel meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, de a helyzet az, hogy nem sikerült. Volt olyan ismerősöm, akinek nemrég meghalt egy háziállata. Szomorúan azt mondta, hogy a cicájával már soha többé nem fog találkozni, mert Isten csak az embereknek készítette a mennyet, és „az állatoknak amúgy sincs lelkük.” Nem, ezt soha nem tudtam elhinni.
A Biblia nem ír konkrétan arról, hogy van-e az állatoknak lelke, vagy hogy ott lesznek-e velünk a mennyben. Annyit tudunk az igéből, hogy Isten lehelte az élet leheletét az emberbe (1 Mózes 2:7) és az állatokba: ,,Megalkotta Isten a különféle vadállatokat, a különféle jószágokat és a különféle csúszómászókat. És látta Isten, hogy ez jó.” (1Mózes 1,25)
A fő különbség az emberek és az állatok között az, hogy az embert Isten a saját képmására teremtette. Az, hogy az ember hasonló Istenhez azt jelenti, hogy ugyanúgy van lelkisége értelemmel, érzelmekkel és akarattal, és hogy ez a tulajdonsága halála után is tart. Ha az állatoknak van “lelkük”, anyagtalan részük, akkor az biztosan másmilyen, alacsonyabb „minőségű” – olvasható egy Istennel kapcsolatos kérdéseket megválaszoló oldalon. Idáig rendben is van, nyilván nem kérdőjelezem meg azt, hogy az ember intelligenciája, gondolkodása magasabb rendű, illetve hogy Isten az embereknek szánt a földön küldetést, elhívást és értünk, emberekért halt meg Jézus. Abban azonban biztos vagyok, hogy
az állatok a földi utunk során a társaink, akikkel valódi szeretetkapcsolat alakulhat ki.
Ha pedig mi, emberek ilyen szeretettel, gyengédséggel, gondoskodással fordulunk a házi kedvenceink felé, hogyan is gondolhatjuk, hogy Isten ne tenne ugyanígy – sőt még nagyobb szeretettel?
Van egy ószövetségi rész, amely alátámasztja ezt. Jónásnak ezt mondja az Úr, amikor Ninive megmentéséről beszél: „Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott az a sok állat is!” (Jón 4,11) Tehát az ige külön kiemeli, hogy Isten még az állatokra is gondolt, nem akarta sem az ő, sem az emberek pusztulását. Nekem ez annyira megható! Isten szívét épp ilyennek ismerem. Hihetetlenül irgalmasnak, aki mindent és mindenkit szeret, amit és akit megteremtett.
Egy másik tényező, amit érdemes figyelembe venni, hogy Isten az állatokat is a Mózes könyvének legelején olvasható teremtés során alkotta. Megteremtette őket, és – ahogy fentebb idéztem is – azt mondta, hogy mindez jó (1 Mózes 1:25). Ebből következik, hogy semmi sem indokolja, hogy miért ne lehetnének állatok az Új Földön (Jelenések 21:1). Az ezeréves királyság alatt biztosan lesznek állatok: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha.” (Ézs 11,6-7) Azt is mondja Isten: „Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki.” (Ézs 65, 25) Én ezt úgy képzelem, hogy végre vége lesz az állatok céltalan leölésének, a velük való kegyetlenkedésnek itt, a földön, és egy egészen más minőségben fog ember és állat kapcsolódni. Olyan tisztelettel és szeretettel bánunk majd velük, ahogy mindig is kellett volna. Isten igazságos és hiszem, hogy amit nekünk fáj látni, azt Neki is, legyen szó láncon tartott, éhező kutyákról, lezárt dobozokban kihajított macskákról vagy az afrikai orvlövészek által elejtett orrszarvúkról.
Egyébként korábban Ferenc pápa is nyilatkozott ebben a témában. Úgy fogalmazott: „A szent írások arra tanítanak minket, hogy a megvalósulása annak a nagyszerű tervnek, amely Isten szívéből és eszméjéből ered, körülöttünk mindenkire érvényes, nem csak ránk.” Idézett Szent Pál a Kolosszeiekhez írt leveléből is, mely szerint
minden teremtmény Isten lelkéből és szívéből lett teremtve. (Kol 1,15)
Az, hogy az állatokkal mi történik a haláluk után, már az apostolokat is foglalkoztatta – magyarázta a pápa, aki szerint a paradicsom minden teremtmény előtt nyitva áll, nem csak az emberek előtt. Ugyanígy vélekedett Szent II. János Pál pápa is, aki úgy vélte, az állatoknak is „isteni párájuk” (soffio divine) van, nem csak az embereknek.
Ha valaha volt kutyád, cicád, tengerimalacod, hörcsögöd, papagájod vagy bármilyen más állatod, akkor biztos érted, miről beszélek és miért tartom egyáltalán fontosnak a témát. Ezek a lények tele vannak humorral, kedvességgel, játékossággal, kíváncsisággal – persze, a nevelésüket el lehet rontani, de sajnos ez a gyereknevelésre is igaz. Ha viszont se nem ajnározzuk túl (a babakocsiban tologatott kutyák abszurd jelenségéről már én is írtam korábban), se nem bántjuk vagy hanyagoljuk el őket, akkor egy egészséges kapcsolatot alakíthatunk ki velük, ezekkel a csodálatos, érző lényekkel.
hirdetés
