Szeret, nem szeret, szeret? Ezt nemcsak a kislányok játsszák virágszirmok letépkedésével, „jelként” arra, hogy a kiszemelt fiú érdeklődik-e irántuk, hanem nagyon sokszor felnőttként is feltesszük a kérdést minden emberi kapcsolatunkban. De vajon tényleg fontos, hogy mindenki szeressen?
Régebben nagyon fontosnak tartottam, hogy engem mindenki szeressen. Azok is, akik közel állnak hozzám, és azok is, akiket csak felszínesen ismerek. Úgy gondoltam, a felém irányuló szeretet mértéke mutatja meg, hogy mennyire vagyok értékes. Mindezt úgy, hogy már keresztény voltam.
Lassan, fokozatosan kezdte lebontani bennem Isten az önbizalomhiány tégláit. A „nem vagyok elég jó” univerzális hiedelem: olyan sok ember érzi és gondolja így! Én is sebzett vagyok még ezen a területen, úgyhogy ha ebben vagy, tudd, hogy ismerem, milyen nehéz. Azért is, mert a várakozás, hogy mindenki szeressen, elismerjen, folyamatos megfelelési kényszert szül. A családi találkozókon, a munkahelyen, a baráti körben, még az utcán is. Ha egyet hátralépsz a saját perspektívádtól, észreveheted, mennyire irreális ez az egész.
Mégis miért kellene, hogy mindenki szeressen? Miért lennék fontos minden embernek, aki ismer? Miért vágynék rá, hogy szimpatikusnak, normálisnak, „pont jónak” tartsanak, akik rám néznek, vagy épp az írásaim olvassák?
hirdetésOlyan hatalmas felszabadulás ezt elengedni! Hiszen Isten ismer a legmélyebben – sokkal jobban és tisztábban, mint én magamat – és mégis, mindennel együtt szeret!
Nagyon. Felfoghatatlanul! Nála nincs olyan, hogy rossz napom van, túl sokat panaszkodok, túl keveset imádkozom és emiatt már neheztel rám. Nem. „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Ján 4,19)
Higgyétek el, én is találkozom megvetéssel, lenézéssel online és offline is. Elég időnként a kommenteket elolvasnom a cikkeim alatt, hogy megbizonyosodjak róla: továbbra sem kedvel mindenki, persze a legtöbben közülük (mármint a negatív kommenteket írók közül) nem is ismernek személyesen. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy ha mindenki szereti, amit írsz, akkor ott valami nincs rendben, mert nem mered elmondani a valódi véleményed.
Olyan is történt már nem egyszer, hogy egy volt kollégám vagy osztálytársam kitörölt a közösségi oldalakon, mintha nemkívánatos személy lennék. Talán bosszantották őket az Istenről szóló posztjaim. Vagy a képeim. Mindegy is, hiszen kár ezen rágódni. De ha a még szűkebb kört nézünk, baráti kapcsolataim is szakadtak már meg, illetve zártuk le azt tudatosan. Van ilyen. Fáj, igen, de ilyenkor arra gondolok, hogy Isten most, ebben a pillanatban is mennyire szeret.
Én az Ő lánya vagyok, Krisztus örököstársa és ezen semmi nem változtathat.
„Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,16-17)
Az igazi önbizalom egyébként is azt jelenti, hogy nincs szükségünk folyamatos megerősítésre másoktól. Knapek Éva klinikai szakpszichológus ezt így fogalmazta meg: ,,Az önbizalom nem az, hogy tudom, hogy mindenki szeretni fog, hanem az, hogy akkor is jól vagyok magammal, ha nem mindenki szeret. Az igazi önbizalom legfőbb pillére belül van, nem a külső megerősítésekből táplálkozik.”
Emellett nézzünk azokra az emberekre, akiket Jézus ajándékba adott mellénk, és akik tűzön-vízen át velünk vannak, szeretnek, bármit teszünk is! Nem kell, hogy mindenki kedveljen. De nagyon becsüljük meg azokat, akik őszzintén, szívből szeretnek!
hirdetés
