Az anyaságtól nem válunk automatikusan jobb emberekké. Sőt, a legrosszabbat hozza ki belőlünk néha. Ha ezt beismerjük, lehetőségünk lesz mégis a fejlődésre.
Amikor első gyermekem megszületett, meg voltam győződve róla, hogy a szülés után megkapom az “anyaság kezdőcsomagot”. Hirtelen elöntenek majd a hormonok, és egy önfeláldozó, önzetlen szent leszek, aki fölött ott ragyog a glória – hiszen ez egy anyával minden esetben így történik, nem?
Azt hittem a szüléssel átváltozok én is. Levedlem gyarló szokásaimat, és semmi más nem fog számítani, csak a gyermekem. Elég hamar szembesülnöm kellett vele, hogy
a szülés nem tett önzetlenné, továbbra is én voltam az első.
A saját sebeim, kimerültségem, fájdalmam érdekelt a legjobban. A kórházban fekve nem tudtam máson gondolkozni, csak azon: hol van a filmekben megígért változás? Megszületett a gyermekem, anya vagyok, de mégsem érzem azt, hogy felérek az általam elképzelt ideához.
Az önzetlenség nem jött egyik napról a másikra. A szülői feladat azonban keményen megedzi a lelket. Edzőtáborba kerülünk. Minden új nap új lehetőség arra, hogy olyan erényeket gyakoroljunk, melyekre különben nem lennénk rákényszerítve.
Folyamatosan döntést kell hoznunk. Dolgoznunk kell azon, hogy a másikért éljünk. Egy anya és egy apa is tud dönteni: a saját kényelmem a fontos, vagy ezt félreteszem azért, hogy egy kiszolgáltatott kis lénynek megadjam azt, amit más nem tud? Felkelek, ha sír este és nem hagyom üvölteni csak azért, mert fáradt vagyok? Előbb neki adok enni vagy magamnak?
A kérdések és a kihívások pedig minden életszakaszban változnak. Az első egy év fizikai kihívásai után jön a lelki megpróbáltatás (is): az első hisztik, a tudatos ellenszegülések, a fagyi után ordító kimerült gyerek az áruház közepén… (Az a glória ilyenkor olyan távolinak tűnik…)
A megoldások nem jönnek mindig automatikusan. Sok gyakorlás kell hozzá, hogy vegyünk egy mély levegőt és összekaparjuk a maradék türelmünket is. A legfontosabb kérdés, hogy akarjuk-e? Meg tudjuk-e hozni a döntést újra és újra amellett, hogy a legjobbat akarjuk adni a gyerekünknek? Egy olyan szülőt, aki végtelen szeretetet akar közvetíteni és ezért hajlandó magába nézni és elfogadni, hogy nem tökéletes?
Egyedül nem megy és könnyen sem jön.
Rengeteg olyan helyzet adódik egy nap, amikor csak sóhajtva tudjuk kérni Istent, hogy adjon erőt és bölcsességet a megoldáshoz. Ő pedig ad! Ha visszanézek arra a lányra, aki első gyermekével feküdt a kórházban, a változás szemmel látható. De nem a szülés élményének köszönhető, hanem a mindennapok harcainak. A glória továbbra sem ragyog a fejem fölött, de úgy gondolom, hogy a bennünk lezajló változások, a mi áldozataink, amiket szülőként megteszünk: a gyermekeinken látszanak meg a leginkább. Ez pedig minden fáradtságot megér.
hirdetés
