A gyerekek sokszor kíváncsiak, és a világra nyitottan minden érdekli őket, így olyan nehéz témákra is rákérdezhetnek, mint az elmúlás. Hogyan lehet a halál témáját úgy eléjük tárni, hogy az ne ijessze meg őket túlságosan? Mosolygó Panni kedves novellájában egy nagymama és unokája szeretetteljes párbeszédje tárul elénk, ami minket is elgondolkodtathat teremtettségünkről.
– Mesélj nekem mama! Készen vagyok, látod?
Ágneska nyakig betakarózva feküdt. A haja szétterült a párnán, kis kezeivel a takaró szélét markolta. Alig bírta visszafogni magát. Izgett-mozgott, csillogó szemeit le sem vette a nagymamájáról. Legjobban azt a hetet várta minden nyáron, amikor a testvérei nélkül utazhatott a nagyszülőkhöz. Ilyenkor csak rá figyeltek és csak neki meséltek.
A világon a legjobban a nagymama meséit szerette. Amikor a szülei meséltek, ők egyszerűen elmondták a történetet. A nagymama meséi felkapták és repítették. És bár a házuk tele volt könyvekkel, a nagymama mindig fejből mesélt.
– Miről szeretnél hallani báránykám? – kérdezte nevetve. A szeme sarkában mélyen húzódtak a szarkalábak. Gyakran és könnyen nevetett.
Ágneska összeráncolta az orrát, miközben a négyévesek komolyságával gondolkozott. Tépelődött egy darabig, majd kibökte:
– Mesélj nekem a halálról!
Ez egy pillanatra meglepte a nagymamát, de mosolyt csalt az arcára a komoly kérés. Nem félt a kicsinek beszélni a halálról, nem is jó túlzottan óvni a gyerekeket az efféle témáktól. Hát ezt mondta:
– Mit szeretnél tudni a halálról, Ágneska?
– Hááát – itt egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét – mindent. Peti azt mondta, hogy meghalt a macskájuk, mert öreg volt. Te is öreg vagy, de te nem haltál meg, és ne is halj meg, mert én nagyon szeretlek és te mindenről tudsz mesélni, szóval mesélj nekem a halálról.
Várakozó tekintettel nézett, miután mindezt elhadarta. Kétsége sem volt afelől, hogy meg fogja kapni a választ. A nagymama még sohasem hagyta cserben.
– Hát jól van – mondta a nagymama, miközben odafeküdt Ágneska mellé, ahogy minden este szokta mesélésnél – akkor mesélek neked a halálról. Emlékszel, amikor az Atyácskáról meséltem? – Lelkes bólintás volt a válasz. – Vele kell kezdenünk.
Bár tulajdonképpen minden vele kezdődik.
Ő alkotott meg mindent, ami csak van ezen a világon, legutoljára pedig az embert. Földből gyúrta össze Ádámot, olyanra, mint amilyen ő maga is. Aztán életet lehelt bele. Valahogy így – mondta, és finoman Ágneska arcára fújt. A kislány kacagott. – Hallottad már ezt a kifejezést, ugye? Innen ered.
Ezzel a lehelettel az Atyácska magából adott egy darabot, hiszen ő maga az Élet. Ő ettől nem lett kevesebb, de mi, emberek, sokkal többek lettünk. Hiszen enélkül a lehelet nélkül Ádám és Éva sem lettek volna többek két szép agyagszobornál. De az Atyácska nem szoborparkot, hanem Édenkertet készített, teli Élettel. Ádám és Éva pedig azt az Életet örökítette tovább, amit az Atyácskától kaptak. Azóta is ez a lehelet az, ami minden emberben ott van.
– Bennem is?
– Benned is – jött a mosolygós válasz.
– Benned is?
– Bennem is. És minden egyes alkalommal, amikor levegőt veszek, ebből a lélegzetből egy egészen picike darab visszaszáll az Atyácskához. Ettől még ugyanúgy hozzám tartozik, hiszen az Atyácska nem veszi vissza az ajándékait. És az életünk az egyik legnagyobb ajándéka, amit tőle kaptunk. Viszont így minden egyes kilégzéssel közelebb kerülünk hozzá. És amikor valaki az utolsó levegőjét is kifújja, akkor érkezik meg egészen az Atyácskához. Hallottad már, hogy arra, ha valaki meghal azt mondják, hogy kileheli a lelkét?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor már érted. Meghalni annyit jelent, mint visszatérni az Atyácskához. Ez hogyan hangzik?
– És akkor, miután meghalunk, az Atyácskánál leszünk?
– Pontosan, kincsem. – A nagymama szeretetteljesen megsimogatta Ágneska fejét.
– Akkor jól hangzik. Szeretem az Atyácskát.
– Én is, drágám.
– De mama…. – Ágneska habzott.
– Mondd bátran.
– Te mikor fogsz meghalni?
Harsány nevetés volt a válasz:
– Ezt csak az Atyácska tudja.
– Mert Ő mindent tud – bólintott a kislány.
– Így igaz Ágneska. Ő mindent tud.
Mosolygó Panni
hirdetés
