777 2024. 03. 11.

„Nem halhatok meg! Istenem, én élni szeretnék!” – egy fiatal lány nem mindennapi tanúságtétele

Egy fiatal lány megrázó, ugyanakkor bátorító útja, ahogy egy súlyos betegség idején is képes volt Istenben bízni, töretlenül hinni, sőt másoknak is reményt adni. Nem mindennapi tanúságtétel.

Istennel való kapcsolatom a neveltetésemből adódóan gyermekkoromban kezdődött. Kapcsolatom Vele egyre erősebb lett, ahogy felnőttem, azonban tanúságtételemet mégis 2017-ben indult keresztutamhoz tudom leginkább kötni.

Minden akkor kezdődött, amikor 19 évesen életem első véradására elmentem, hogy segíthessek másokon. Már aznap sem éreztem jól magam, de ez természetes, ha az embertől 4 dl vért vesznek le. Másnaptól influenzás lettem, iskolába sem mentem két hétig, lemaradtam a szalagtűzésről, teszem hozzá, utóbbit annyira nem is bántam. Mikor már kezdtem volna jobban lenni – természetesen hétvégén, mikor máskor -, fájni kezdett a derekam… majd a fájdalom lejjebb kúszott a combomhoz, térdemhez, egészen a bokámig. Egy éjszaka alatt bénultam meg deréktól lefelé a szűnni nem akaró fájdalomtól. Sem feküdni, sem ülni, sem állni nem volt jó, szenvedtem, mozogni alig tudtam, sem enni, sem inni nem bírtam. Háromnapos szenvedést követően hétfőn a háziorvosom utalt be vérvételre. Képzelheti mindenki, hogy nézhettem ki, ha a váróteremben egy idős néni rám nézve azt mondta, hogy menjek be helyette…

A vérvétel eredményét látva azonnal a mentőket hívták, hogy bevigyenek a veszprémi kórházba. Addigra már tolószékkel toltak, de bennem mégis az volt, hogy ez csak az influenza miatt van, nem kell bevinni, felesleges.

Infúziók és fájdalomcsillapítók után, az „elfekvőben” amőbázva is ez a gondolat erősödött bennem, hogy nekem semmi bajom, hazamehetek.

hirdetés

Jókedvemet látva apukám el is indult dolgozni, majd később újra hallottam hangját a folyosón… „Már megint itt felejtett valamit” – gondoltam magamban.

Komoly arccal belépett hozzám a kórházi szobába, leült, megfogta a kezem, és rám nézett fátyolos tekintettel. Őt követte két orvos is:

Flóra, maga leukémiás! Szar a helyzet, de nem reménytelen…– hangzott el az ítélet.
Kemoterápiát fog kapni, kihullik a haja…
Nem baj, odaadom ajándékba valakinek – hangzott el a számból az első mondat. A második pedig, hogy én biztos, hogy meg fogok gyógyulni, legyenek bármennyire rosszak az esélyeim.

A gondolatom az volt, hogy ez nem lehetséges, velem ilyen nem történhet. Biztosra vettem, hogy amint felérek Budapestre a Szent László kórházba a kezelésekre, majd ott bolondnak fognak nézni, és azt közlik velem, hogy semmi bajom, félrediagnosztizáltak.

Majd eljött az első este a kórházban, kiment a fájdalomcsillapító hatása, és a mosdóba elkínlódva magam, az infúziós állványt rolátornak használva tudatosodott bennem, hogy senki sem fogja azt mondani, hogy egészséges vagyok, a diagnózis valid.

Első egyedül töltött éjszakámon egy halálos betegség keresztje alatt elkapott a halál nyomasztó gondolata, és a félelem. Majd azt mondtam:

„Istenem, én a kezedbe helyezem magam, elfogadom, legyen a Te akaratod szerint a sorsom, de kérlek, légy velem, hogy erős lehessek, adj erőt, hogy ne féljek!” – és Isten meghallgatott. Éreztem jelenlétét, mindig volt erőm az adott napot túlélni, és minden nap voltak olyan pillanatok, amikért hálát adhattam az este. Tudtam pozitív maradni, nem félni, és elkezdtem érezni, hogy célja van a betegségemnek. Elkezdett kialakulni, hogy betegekkel, kórházi dolgozókkal beszélgetek, hogy szeretnek a társaságomban lenni az érintettek. Gimnáziumi cikkeimet ismerve, rokonaim unszoltak a blogírásra. Hallgattam rájuk. Egyre több beteghez értek el írásaim, még határon túli magyarokhoz is, külföldön kezelt sorstársakhoz, olyanokhoz is, akik már fel akarták adni, de olvasva történetem és hozzáállásom, újra elöntötte őket az élni akarás.

Az Istennel való kapcsolatom segített, hogy rájöjjek, a keresztutamnak lehet értelme, segíthetek vele másoknak.

Történetem másik meghatározó eleme a transzplantáció lett. Őssejt-transzplantáció, ami nélkül ma nem élhetnék. Sokáig megfogalmazhatatlan érzés volt számomra az a tudat, hogy nekem tényleg van egy őrangyalom, aki segít, aki fentről egyengeti gyógyulásom útját. És ez az őrangyal nem más, mint a nagypapám. Nagypapám pontosan egy évvel a transzplantációm előtt halt meg. Nagypapám utolsó éjjele volt 2017. május 15-én, az én új életem első éjjele 2018. május 15-én. Éreztem, hogy velem van, vigyáz rám, ott van a steril boxban az ágyam szélén, amikor a svéd donortól kapott új élet csöpög be a kanülömön keresztül a beteg testembe. Isten aznap őt küldte, hogy legyen velem, fogja a kezem.

Harmadik megfogalmazható és kihagyhatatlan eleme keresztutamnak, tanúságtételemnek az a pillanat, amikor megkaptam a választás lehetőségét, hogy életben maradjak vagy megpihenjek.

A testem megmerevedett, elvesztettem a kontrollt felette, a reflexeim megszűntek, és börtönbe zárta lelkem. Nem tudtam parancsolni az izmaimnak, megmozdítani végtagjaimat. Nagy fájdalmaim voltak, el voltam fogyva, gyenge és haldokló testem megpihenésre vágyott.

Egyszer csak megszűnt minden fájdalom, fokozatosan a külső zajok, a körülöttem levő nyüzsgés – csend és béke szállt meg.

Egy vékony határvonalon éreztem magam élet és halál között, ahol eldönthetem, hogy megpihenek, vagy viszem tovább a fájdalmas keresztet. Isten választást kínált nekem, szabad akarattal dönthettem.

„Jó lenne megpihenni, a fájdalomtól szabadulni, de nem tehetem… A családommal nem tehetem meg. És terveim vannak, szeretnék utazni, élményeket; hegyet mászni, bálnákkal úszkálni, szabad ég alatt aludni, repülni, jó dolgokat tenni, szeretni… Nem halhatok meg! Istenem, én élni szeretnék!” – ahogy végigszaladtak rajtam a gondolatok, és eldöntöttem, hogy én életben akarok maradni, nem megpihenni, visszakaptam a fájdalmat. Azt szoktam mondani, hogy ha fáj, akkor legalább érzem, hogy élek. Érdekes, hogy az ember hogy tud örülni a fájdalomnak is, amikor rájön, hogy az tényleg a fizikai valóság eleme. Megkaptam Istentől a választás kegyelmét, és azt az életre szóló tanulságot is, hogy az ember a végórában nem azt fogja a leginkább bánni, amit megtett, de nem kellett volna, hanem azt, amit nem tett meg, és nem mondott ki, de kellett volna.