Fekete Ági 2023. 09. 27.

Mit ne mondjunk annak, aki a hivatástisztázás folyamatában van? – Keresem az utam #6

Szerzetesség, papság vagy házasság? Életünk egyik legfontosabb tényezője, hogy megtaláljuk azt az utat, melyen igazán kibontakozhatunk. De lehet-e valaki teljesen biztos a döntésében? Szükséges-e egyáltalán a száz százalékos bizonyosság? És ha egy barátunk vagy családtagunk van ebben a folyamatban, milyen gondolatokkal lássuk el, és mit hagyjunk meg inkább magunknak? Cikksorozatunk utolsó részében Zics Ildikó szociális testvér, hivatásgondozó ezekre a kérdésekre ad választ.

Lehetünk-e teljesen biztosak abban, hogy jó utat választottunk? Ildikó egy személyes történetet hoz fel példának. „Egy szociális testvér, aki matematikus, úgy lépett be a közösségbe, hogy már 80 százalékig biztos abban, hogy Isten ide hívja őt, ezért most jelentkezik. Többfélék vagyunk, van, aki megéli a száz százalékot, és van, aki azt érzi, hogy jelen életállapota szerint a leglogikusabb döntésnek egy adott dolog tűnik, ezért abba lép bele. És nyilván, ott van benne a félelem, egy-két bizonytalanság, tehát erre nem mondhatjuk azt, hogy meglenne a száz százalék. Vannak olyan típusú emberek, akik még az elköteleződés előtt (jelen esetben mielőtt belépnének a rendbe, a közösségbe vagy a szemináriumba) alaposan átgondolják a dolgokat, így nekik hosszabb idő meghozni a döntést. Mások pedig – így cselekedtem én is, mivel érzelmes típus vagyok – előbb lépnek egyet, és már a közösségen belül gondolkodnak el komolyabban a felmerülő kérdéseken. Mindkettőnek van helye.” Ildikó szerint

nem érdemes pusztán azért nem lépni, mert még nincs meg a száz százalékos bizonyosság.

„Akiben már felmerül, hogy kell, hogy legyen száz százalék, az azt jelenti, hogy ő az a típusú gondolkodó, aki biztosra megy, és olyan, hogy száz százalék, nincs nála. Egy ponton bennem az fogalmazódott meg; nem magabiztos, hanem Isten-biztos akarok lenni. És amikor az Istentől megéreztem a biztosat, azt mondtam; oké, menjünk!”

hirdetés

Talán vannak olyan barátaink, családtagjaink, akik épp a hivatástisztázás folyamatán mennek keresztül. Nem mindegy, hogy milyen tanácsokkal, gondolatokkal látjuk el őket, nehogy félrevigyük őket, vagy meg nem értésünkkel fájdalmat okozzunk nekik. „Konkrét mondatok, hogy miket ne mondjunk, nem feltétlen jutnak eszembe, inkább hozzáállás.

Veszélyes, ha azzal a hozzáállással vagyok valaki mellett, még ha tapaszalt is vagyok, hogy én tudom, hogy neki mi a hivatása!

Vagy tudom, hogy neki mire nincs hivatása. Ez a fajta hozzáállás levágja a szárnyakat, megbénít, hogyha nem hiszek abban, hogy valakinek őszinte a hivatáskeresése. Vagy például, lehet benne fel se merült a hivatáskeresés kérdése, csak szeret hétköznap is szentmisére járni, és azt mondom neki, hogy neked szerzetesnek kéne lenned! Ezek biztosan nem jó, nem segítő gondolatok.”

De akkor hogyan tudunk segíteni? „Jó értelemben vett kíváncsi, figyelmes érdeklődéssel legyek jelen a másik mellett, kérjem meg, hogy meséljen a hivatáskereséséről, arról, milyen módon foglalkoztatja ez a kérdés. Vagy kérjem meg, hogy mesélje el az a tapasztalatot, azt az élményt, mikor ez a kérdés komolyan felmerült benne. Ez a fajta hozzáállás sokkal célravezetőbb.” Konkrét iránymutatást tehát semmiképp sem érdemes adnunk. „Az is nagy gát tud lenni, ha valakinek, látva a küzdelmét, a káoszt, a szenvedést, amiben benne van, hogy x éve foglalkoztatja ez a kérdés, azt mondom, hogy ha már ennyi ideje benne vagy a keresésben, és nem szólt neked az Isten, akkor lehet, hogy nem kéne ezzel a kérdéssel foglalkoznod. Vagy, hogy most már döntened kéne.”

Azonban javaslataink lehetnek a másik felé, például, hogy érdemes lehet elmenned egy lelkigyakorlatra, segítene talán, ha lenne egy lelkivezetőd… illetve finom visszajelzéseket is adhatunk. „Van egy egyéves hivatástisztázó programunk, amely során fiatal lányok, akik keresik az útjukat, együtt laknak. Én ebben a programban inkább tekintélyszemély vagyok, épp ezért a legkevésbé sem szoktam ilyen mondatokat megfogalmazni, de a lányok egymásnak nagyon jó visszajelzéseket tudnak adni.

Egyszer az egyik lány azt mondta a másiknak; milyen érdekes, hogy amikor a szociális testvérekkel találkozol, nem vagy annyira boldog, mint amikor azzal a fiúval találkozol!

Ez a lány egyébként már eldöntötte, hogy szociális testvér akar lenni, de ebből a visszacsatolásból rájött, hogy lehet, hogy itt egy hirtelen meghozott döntésről van szó. Mivel megvolt már a lányok között a bizalom, jól ismerték egymást, nem csak a felszínről jövő észrevétel volt ez, komolyan elgondolkodott rajta. Azóta már ennek a fiúnak a felesége. Baráti visszajelzést tehát adhatunk, de csak nyitottsággal, egyszerűen egy visszatükrözést odatéve, mert az segítség tud lenni.”