Biztos sokan hallottatok már az Újragondoló nevű oldalról, én nagyon szeretem a bejegyzéseket, sokat adnak. Az szerzője, Szikszai Szabolcsnak egy könyve is megjelent Élethinta címmel, ebben olvastam nemrég az egyik rövid írást, amely annyira mély hatással volt rám, hogy muszáj megosztanom veletek is.
A színről színre látás kifejezést gyakran használja a Biblia az ember-ember és az Isten-ember kapcsolatban is. Színről színre. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy fizikailag egymással szemben állunk vagy egymás szemébe nézünk, hanem amikor a másikat a maga teljességében látjuk. Ez az a pillanat,
amikor lehullik minden maszk, háttérbe szorul minden szerepjáték, és ott vagyok én, meg ott vagy te, úgy, ahogyan mi vagyunk. Csak mi ketten.
Szeretem ezt a kifejezést, mert úgy érzem, Isten erre a szemtől szemben állásra hív bennünket. Hogy vele és egymással szemben is – a magunk valójában állunk meg. llyen szemtől szemben állás az, amikor az Úr megszólítja Mózest az égő csipkebokorban, és Mózes leoldja a saruit. A hely, ahol áll, annyira szent hogy illetlenség lábbeliben megközelíteni. Leoldott saruk. Mezítláb. Mezítelenül. A magam teljességében. A csupasz láb mindig valami egészen intim és megszégyenítően őszinte dolgot jelent. Jézus egyszer csak előáll: akkor most megmosom a lábaitokat. Péter érzi, hogy ez túl sok, és szabadkozik, hogy az enyémet bizony nem mosod meg. Ne alázd meg magad ennyire, Uram! Soha nem leszünk már ugyan azok egymás számára, ha most megmosod a lábam!
„Jézus aki egyszer megmosta a lábam …” – visszavonhatatlan viszonyulást teremtene! Jézus látja ezt, ezt, mégis egészen másként reagál: Ha nem moslak meg, nem vagy az enyém. Nem tartozol hozzám. Bűneidben maradsz. S amint Péternek leesik a tantusz, már mondja is: ne csak a lábamat, hanem az egész testemet!
A pszichológusok gyakran beszélnek az intimitáskerülésről. Úgy érzem, mi is ilyen intimitáskerülők vagyunk Istennel. A szeretetkapcsolat mélysége ellenérzést, sok-sok belső konfliktust válhat ki belőlünk. Tudom, nem lenne szabad, hogy derogáljon, hogy megmossa a lábamat. Nem kellene félnem, hogy netalán büdös a lábam, vagy nem vágtam le a körmöm, hogy nem vagyok szalonképes…
Az intimitás épp a saját szalonképtelenségünk vállalása.
Az intimitáshoz bátorság kell.
Önfeltárás. Meztelen lábak, meztelen testek és meztelen lelkek jelzik az intimitást. Feszengünk, amikor Isten túl közel lép hozzánk, mert úgy érezzük, ez nem illő? Nem illő elpityeregni magunkat egy igehirdetés alatt? Az illendőség átértékelődik egy intim kapcsolatban.
Még az egyetemen történt meg velem, hogy imádság közben annyira közel kerültem Istenhez, hogy eleredtek a könnyeim. Nem vagyok sírós típus. Ami baj. Kamaszkoromban egyszer eldöntöttem, hogy nem fogok sírni. A fiúk egyébként sem sírnak. Jó nagy gátak és gátlások vannak a férfiakban. Bennem is. Sírás helyett írok. De abban az imában valahogy annyira mindegy lett, hogy nem vagyok egyedül, hogy minden megszűnt: csak Isten volt, és én. Szemtől szemben. És eleredtek a könnyeim. Elfelejtettem, hogy éppen igehirdetés-gyakorlat folyik. De a tanárom és a diáktársaim nem felejtették el, és egyetértettek abban hogy ilyet nem szabad csinálni. Nem teheti meg egy lelkész, hogy elerednek a könnyei, mert az nem illik. De illik! Illik Isten közelében annyira megérintetté válnod, hogy fennhangon sírsz. Illik megélned azt a sajátosan bensőséges pillanatot. Szemtől szembe kerültél Istennel, és egyáltalán nem érdekes, hogy ki van még ott abban a pillanatban. Ott szorít, gyomortájt. Az ókori zsidó ember szív vagy gyomor helyett azt mondta: a bensőm. Áldjad, én lelkem, az Urat, egész bensőm, az ő szent nevét. A benső épp az a szorító érzés, ami kidobja magából az érzelmi indíttatású megnyilvánulást. Mert az intimitás nem racionális. Nem szűrőd át az illendőség és a társadalmi norma szűrőjén, hanem hagyod, hogy kijöjjön. Sírsz, amikor „nem lenne szabad”. Mi van, ha sohasem szabad? Valaki megmossa a lábad. Irracionális. De nem kell rá magyarázat. Nem kell indoklás, ok-okozati összefüggés, nem kell komplett filozófia. Nekem úgy tűnik, Jézus és a tanítványai ebben voltak annyira brutálisan újszerűek: a mély lelki érintettségben, ami jellemezte őket. Az intimitásban. Színről színre álltak egymással, Istennel – ez nagyon hiányzik. Az ünnepélyes pillanat, amikor leoldod a sarud, és meztelen lábakkal belépsz Isten jelenlétébe. Aki itt van. És te megkérdőjelezhetetlenül érzed, hogy van. Itt van. Benned van. Veled van.
Elvehetetlen tőled, és te elvehetetlen vagy Tőle.
Úgy kellesz neki, koszos lábbal és szalonképtelenül. Vállal. És igen, sírsz az örömtől. Ami ezelőtt volt, csak játék és szerep. Isten színről színre lát, úgy, ahogy én még magamat sosem. Nem kell a szerep. Arra vár, hogy letegyem a maszkot. Itt vagyok, Uram. ltt vagyok.
Az eredeti szöveg Szikszai Szabolcs: Élethinta című könyvében jelent meg.
hirdetés
