Fekete Ági 2023. 09. 06.

Milyen tényezők akadályozhatják a tisztánlátást a hivatáskeresés során? – Keresem az utam #3

Szerzetesség, papság vagy házasság? Életünk egyik legfontosabb kérdése, hogy megtaláljuk azt az utat, melyen igazán kibontakozhatunk, ám a tisztánlátást több dolog is beárnyékolhatja. Cikksorozatunk harmadik részében ezeket a tényezőket járjuk körül, miközben Zics Ildikó hivatásgondozótól választ kapunk arra, miért érdemes elindulni valamelyik úton akkor is, ha nem vagyunk száz százalékig biztosak, illetve, hogy mennyi időt érdemes egyáltalán az útkeresésre szánni.

Ildikó testvér szerint összetett kérdés, hogy milyen tényezők akadályozzák a tisztánlátást, mert az egyéni élethelyzetek is befolyásoló erővel bírnak. „Azt mindenképp megállapíthatjuk általánosságban, hogy fontos az önismeret. Persze egész életünk az önismeretről szól, sosem jutunk a végére, de a lényeg, hogy felhasználó szintű önismeretig jussunk. A másik fontos szempont, hogy helyes Istenképpel rendelkezzünk, hogy kapcsolatban legyek és találkozzak a szerető, igaz Istennel. A Róla alkotott képem is formálódik az évek során.” Tehát,

ha valamelyik tényező nincs nagyjából a helyén – az önismeretem vagy az Istenről alkotott képem –, az félreviheti, akadályozhatja a keresésem.

„Amit nagy akadálynak látok, hogy sürgetettségben élünk. Folyton rohanunk, folyton tudni akarjuk a megoldásokat. Persze alapvetően jó, hogy a helyünkön akarunk lenni, de ha sürgetettségben élünk, el tudjuk hibázni az utat, mert lehetséges, hogy sokkal előbb meghozunk egy döntést, mint ahogy annak itt lett volna az ideje. Ennek a fordítottja is megtörténhet; az, ha azért nem merünk elindulni, mert nem vagyunk száz százalékig biztosak az utunkban.”

hirdetés

Példaként hozta fel Ildikó testvér a randizást. „Amikor valaki meghív engem randevúra, az arról szól, hogy igent mondok az első randira. Az első randi után pedig arról, hogy igent mondok a második randira, és csak a többedik randi után mondok igent a kapcsolatra, és a kapcsolatnak egy bizonyos pontján mondok igent az eljegyzésre, a házasságra.

Nagyon gyakran azért nem merünk elindulni, mert már a randizás elején biztosra akarjuk tudni, hogy ez az illető lesz-e a férjünk, feleségünk, pedig mindig csak a következő lépésre kell igent mondanom.

Ugyanez vonatkoztatható a szerzetesség mellett való döntésre is.” Ha tehát attól félünk, hogy elhibázzuk a döntést, és ezért nem merünk lépni, a félelem megbénít, mozgásképtelenné tesz minket.

Egy ismert idézet szerint egy mozgó autót könnyebb átirányítani, mint egy parkoló autót, amely el sem indult. „Ez így van. Ne aggódjunk, Isten nagyon kreatív! Ha elhibázom a döntést, fog érkezni és segíteni fog, nem hagy cserben. Szoktuk azt is mondani, hogy néha egy elhibázott döntés is jobb, mint a meg nem hozott döntés. Ha valóban reflektálok arra, hogy mi történik bennem, körülöttem, ha lépésről lépésre haladok, és nem keresztülrohanok a döntési folyamaton, ha nem hagyom ki a megkülönböztetést, akkor nem tudom a végleges döntést elhibázni, mert már előtte lennének jelek, ha tényleg rossz döntést hoznék.

Isten kreatív, és bele fog nyúlni a folyamatba, meg fogja mutatni, hogy most jó helyen vagyok-e vagy sem.”

Ildikó testvér tehát arra biztat mindenkit, hogy ha érez magában indíttatást, tegye meg a következő lépést; hivatástisztázási gyakorlatokról bővebben a cikksorozat korábbi részében olvashatsz.

Az már világos, hogy mindkét szélsőség rossz; az is, ha sürgetettségben élek, ahogy az is, ha egy olyan fontos döntést, mint a hivatáskeresés, elhúzok. De akkor vajon mennyi ideig jó, ha tart a folyamat? „Hosszú évekig benne lenni ebben a folyamatban iszonyatosan fárasztó, és valószínűleg nem is termékeny. Amit behoznék ide fogalomként, az a kairosz – ez a szó Isten idejét, az alkalmas, megfelelő pillanatot jelenti.

Figyelmesnek kell tudnom lenni arra, hogy mikor van itt az Isten ideje, a kairosz – és ha itt van, akkor lépni, mozdulni, tenni kell.

Ha elindulok a szerzetesség vagy a papság felé vezető úton, akkor már nem egyedül döntök valami mellett, hanem egyrészt ott van Isten, aki adja a hívást, a lehetőséget. Ott vagyok én is, aki döntést hozok, és ott van a közösség is, legyenek ezek a szeminárium elöljárói, vagy egy szerzetesközösség elöljárói, akik igent mondanak rám. Mind a hármat együtt kell figyelni, és ez segít a következő lépést meghozni.

Először is, meg kell hoznunk a döntést Isten mellett – ezt nevezzük alapdöntésnek, vagy az Istenhez való megtérésnek, odatérésnek.

Ha az alapdöntést meghoztam, akkor az hatással lesz a gondolkodásomra, a cselekedeteimre, a kapcsolataimra. Ez a döntés szépen lassan átfolyik mindenen, elkezdenek az életem különböző területei rendeződni, tisztulni. Szoktam figyelni az embereken, hogy akár a ruhatáruk, akár a szókincsük hogyan alakul át, vagy az, hogy mit néznek, mit hallgatnak, mert ennek a döntésnek kell, hogy következménye legyen az életünkben. Ha ez az alapdöntés megszületett és megvannak a következményei is, abból már fakadhat a következő döntés az életállapotom kapcsán. Ha tisztességesen leülök és átgondolom, mire hív most Isten, érezni fogom, merrefelé lépjek.”