Sok-sok történet és személyes tapasztalat vezetett oda, hogy írjak erről a témáról. Arról, hogy a keresztényeknek a kioktatás helyett felemelni, építeni kellene egymást, különösen azokat, akik gyengék lelkileg vagy testileg az adott helyzetben. A mentális és érzelmi problémákról igenis beszélnünk kell, mert a szőnyeg alá söprés nem vezet sehová. Ráadásul én hiszem, hogy van megoldás, van kiút, csak észre kell venni.
Az egyház újra és újra megújulásra szorul, hiszen tökéletlen emberek követnek és szolgálnak benne egy tökéletes Istent. Újra és újra azzal szembesülök, hogy van egy terület, ahol még mindig óriási lemaradásban van az egyház és annak hozzáállása: a mentális problémák, illetve lelki krízisek területén. Már meg sem tudom számlálni, hány olyan történetet hallottam, hogy emberek azért fordultak el az egyháztól, mert a benne lévő emberek fordultak el tőlük. Bármennyire nagy veszteség, hogy emberek lépnek ki az egyházból és az egyes gyülekezetekből, valahol megértem őket.
Sokaknak, akik éppen valamilyen pszichés gonddal küzdenek, keresztény testvérük csak annyit mond: „túl gyenge a hited, többet kéne imádkoznod” vagy „azzal, hogy panaszkodsz és sajnáltatod magad, nem fog megoldódni semmi”, esetleg „ha keményebben dolgoznál, hidd el, nem lenne időd a sebeidet nyalogatni”. Olyanról is tudok, hogy miután valaki sírva kiöntötte a szívét egy embernek a közösségéből, az csak annyit mondott, „fárasztó veled lenni”.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon fájnak ezek a történetek – még úgy is, hogy nem közvetlenül érintenek.
A megértés, az odafordulás, az empátia helyett lekezelő, okoskodó, ítélkező válaszok ezek
– tisztelet a kivételnek. Azt gondolom, aki ilyen reakciót ad, az maga is komoly problémákkal küzd, csak nem hajlandó bevallani magának sem. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lukács 6:45) Ha egy ember megnyitotta a szívét Isten végtelen szeretete előtt, ha felismerte a bűneit, ha rájött, hogy Jézus nélkül semmire nem képes, ha hagyta, hogy megvigasztalja a Szentlélek, akkor tud másokat is megvigasztalni, bátorítani, gyógyítani a tetteivel, a szavaival, vagy egyszerűen csak a jelenlétével. „Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor 1:4)
Amikor épp szorongtam, én is találkoztam ilyen és olyan keresztényekkel is. Volt, akin éreztem, hogy egyáltalán nem veszi komolyan a problémám, hiszen a szemnek láthatatlan, nem vagyok mozgássérült, sem leprás. Volt egy hölgy, akivel egy keresztény rendezvényen találkoztam – sosem felejtem el –, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy vagyok. Akkor épp nem voltam jó lelkiállapotban, és ezt el is mondtam neki. Mire jött a válasz: „Az a te bajod, hogy túlságosan az egód és a büszkeséged szerint élsz. Rendeld magad alá Isten akaratának, és nem fogsz szorongani.” Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Én épp sebezhetővé tettem magam és megosztottam, hogy vagyok valójában, ő pedig kioktatott és még meg is szégyenített a szavaival. Gyorsan elköszöntem, és elmentem onnan, hazafelé pedig a sírás kerülgetett. De legbelül tudtam, éreztem, hogy nem Istent közvetítette nekem ez a kemény nő. Tudtam, hogy Isten nem ilyen. Ő irgalmas, együttérző, Ő látja minden fájdalmunkat és a szívünk elesettségét. „Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt.” (Ézs. 42:1,3)
Volt olyan keresztény barátom, akin viszont az első pillanatban éreztem, hogy valóban Isten küldte hozzám. Aki nem ítélt el azért, mert épp rosszul érzem magam a bőrömben. Aki
olyan kedvességgel és elfogadással viszonyult hozzám, ami már önmagában is gyógyító volt.
Aki ahelyett, hogy a fejemre olvasta volna, miért nem vagyok jó keresztény, inkább meghallgatta (és meghallotta), amit mondtam. Miután kiöntöttem neki a szívemet, imádkozott értem. Nem adott kéretlen tanácsokat, nem mondta, hogy „vannak nálad sokkal rosszabb helyzetben élők”. Csak mellettem volt. Jelen volt. És ekkor, mint egy halvány fénysugár, megjelent bennem újra a remény.
Szükségünk van egymás támogatására, szükségünk van az igazi figyelemre, az értő hallgatásra. Szükségünk van időnként arra, hogy megtartsuk egymást, ha valamelyikünk süllyed. De ennél is többre van szükség: be kell látnunk azt, hogy a pszichológia nem a kereszténység ellen van. Biztos van persze ebben is rossz példa, de önmagában nagyon nincs rendben ezeket szembeállítani egymással. Sőt, hiszem, hogy a pszichológiát Isten adta nekünk, és sok-sok szakembernek Ő adta a hivatást. (Nekem az egyik remek tapasztalatom ebben a Tapolyai Emőke által alapított Kandela Központ, ahol hívő szakemberek dolgoznak.)
Ha az egyházban találkozunk egy maga alatt lévő, évek (vagy akár ,,csak” hónapok) óta küzdő, szenvedő emberrel, nagyon kérlek Titeket, ahelyett, hogy kiosztanánk, inkább hallgassuk meg, mi van vele! Beszélgessünk vele! Olyan is van, hogy egy probléma, egy élethelyzet annyira súlyos és szövevényes, hogy mi kevesek vagyunk hozzá – de ilyenkor is tehetünk a másikért azzal, hogy azt ajánljuk, forduljon szakemberhez. Netán segíthetünk is neki keresni egyet.
Vannak, akik attól félnek, hogyha pszichológushoz fordulnak, azzal azt üzenik Istennek: „nem hiszek Benned, nem hiszem, hogy helyreállítasz”.
De biztos ismeritek azt a viccet, hogy árvíz idején, amikor egy ember fentragadt egy ház tetején, és imádkozik, hogy Isten mentse meg, előbb jön egy mentőcsónak, azt nem fogadja el, majd jön egy mentőhelikopter, amit szintén elutasít ez az ember, mondván, hogy „majd Isten jön és megmenti”. Aztán megfullad az árvízben, és a Mennyben számonkérőn mondja Istennek: „Uram, én hittem, hogy megmentesz, és mégis megfulladtam!” Mire Isten: „Küldtem neked mentőcsónakot és mentőhelikoptert is, de te egyiket sem fogadtad el”. Hát, valahogy így. Van igenis jó és elérhető segítség, és kár lenne olyan büszkének lenni, hogy azt mondjuk: „köszi, ezeket nem akarom, Isten valami természetfeletti módon fog segíteni rajtam”.
Ha te most épp lelki krízisben vagy, vagy depresszióval, pánikbetegséggel, szorongással, bármi mással küzdesz, ne felejtsd el, hogy van kiút! Még ha most úgy is tűnik, hogy nem fog változni semmi, hidd el, hogy a mi mennyei, szerető Atyánk igenis elkészítette a szabadulás útját. De ehhez használnod kell a Tőle kapott bölcsességet, és felismerni, hogy merre tegyél lépéseket a gyógyulásodért.
Ha pedig a környezetedben szenved épp valaki mentális, lelki problémában, kérlek, ne fordulj el tőle, hanem segíts neki – őszinte beszélgetéssel, elfogadással, imával, szakemberhez vezetéssel. Minden jó szó, minden kis cselekedet számít, amelyet egymásért teszünk!
Szilágyi Anna
hirdetés
