Nincs, gyakran nincs minden rendben. Még akkor sem, amikor úgy tűnik. Még akkor sem, amikor nagyon szeretnénk.
Ülök a munkahelyemen, amit szeretek. Este hazaérek a családomhoz, akik a világot jelentik nekem. Vannak barátaim, igaz, nem sokan, de tudom, hogy erre a három-négy emberre bármikor számíthatok. Végre valamilyen szinten önálló lettem, amire már régóta vágytam, van lehetőségem elmenni a kedvenc énekesem koncertjeire, tudok színházba menni, amikor kedvem tartja. Azt olvasok, amit szeretnék, és akkor, amikor szeretnék. Vagyis: minden rendben van.
Legalábbis majdnem. Mindezek ellenére úgy érzem, valami hiányzik. Valami nincs teljesen rendben. Valamiért mindig aggódom, szüntelenül stresszelek a legapróbb dolgokon is, félek, rettegek olyan dolgoktól, amik máskor izgalommal töltöttek el. Mintha valami eltört volna bennem.
És tudom, hogy én törtem el.
Az Istennel való kapcsolatom hanyatlásának csak én vagyok az oka. Tudom, hogy Ő hív, gyakran mégis a telefont választom. Tudom, hogy Ő keresi a társaságomat, hallani akarja a hangomat, én mégis gyakran lerázom. De amikor érzem, hogy minden összeomlik körülöttem, akkor Ő az első, aki ismét kinyújtja felém a kezét.
Meg sem érdemlem. Nem, nem érdemlem meg azt, hogy az árulásom ellenére Ő nyisson felém, mégis megteszi. Szinte hihetetlen, hogy ennyire szeret. Mégis igaz. Most is, mikor ezt írom, kétségek közt vergődtem, de már kezdek megnyugodni. Mintha háborgó lelkemet megérintette volna kezével, s rögtön lecsillapította volna a viharos tengert.
És igen. Ő hiányzik az életemből. Ő az, akit hajlamos vagyok nagyon gyakran félredobni, mint egy megunt játékot. Ó, de még hányszor játszottam ezt el! Szeretnék ebben fejlődni. Szeretném, ha többet nem dobnám el Őt magamtól. Szeretném, ha mindig Ő lenne az első, és utána jönne minden más. Akkor talán valóban, valóban minden rendben lenne.
Pászti Anna
hirdetés
