Hogyan ne égjünk ki? – Bellovics Gábor jezsuita atya

A Szív 7 podcast sorozat – amely a 777 és A Szív jezsuita magazin együttműködésével jött létre – új adással jelentkezik, amelynek témája a kiégés. Kortünet vagy örök probléma? Hogyan előzhető meg, és van-e visszaút? Mit mond erről a mentálhigiéné és mit a Szentírás? Sivárságról, vigasztalanságról és a lelki jól-lét fontosságáról is beszélgetett Bellovics Gábor jezsuita szerzetes és Tóth Marci.

Bellovics Gábor: Azt, hogy valaki sokat dolgozik, még nem nevezzük kiégésnek. Lehetsz fáradt, akkor is, ha nagyon-nagyon szereted a munkádat, és mozogsz is, meg csinálod a dolgaidat, de ez nem a kiégés. Még azt sem feltétlenül nevezzük annak, hogyha tényleg huzamosabb ideig nem tudsz pihenni. 

Tóth Marci: Én pont azt hallottam egy olyan embertől, aki maga is kiégett, hogy azok az emberek, akik nem szeretik a munkájukat, valószínűleg soha nem fognak kiégni. De ha nem tudod lerakni a munkád, a hivatásod, ha hazaviszed, ha 0-24 abban élsz, arról gondolkozol, azzal kelsz, azzal fekszel, az viszont veszélyes lehet.

B.G..: A mi célunk most nem az, hogy ezt az állapotot klinikai szinten diagnosztizáljuk, hanem hagyjuk magunkat megihletni ennek a témának a kapcsán. Neked mire megy el az érzelmi energiád többsége, mi az, ami a legfárasztóbb, amikor nagyon benne vagy egy szervezésben, amikor huzamosabb ideig emberekkel dolgozol?

hirdetés

T.M.: Az, hogy rezonálni kell, nem csak jelen lenni a másik számára, hanem együttműködni. Sokszor pont az a nehéz, amikor nagyon sok emberrel dolgozom együtt bármilyen formában, hogy igazából mindig lesz, akinek ilyen-olyan problémája van, lehet, hogy én is bevonódom, mondjuk én is meghatódom, vagy engem is lehoz az életről, ha valamit hallok, és egy idő után úgy érzem, telítődtem.

B.G.: Én azt hiszem, nagyon közel vagyunk ahhoz, amit mondunk. Érzelmileg igénybe vagyunk véve, az emberekkel való munkában ez alapvetően is így van. Egy nagyon kedves pszichoterapeuta ismerősöm azt mondja, ő még olyan kiégett pácienssel nem dolgozott, akinek ne lett volna egy markáns konfliktusa, feszültsége az életben. Tehát nemcsak sokat dolgozol, hanem a rendszerben, amiben dolgozol, van egy alapkonfliktus. Azt mondják, hogy

akkor nagyon nehéz hosszú távon benne maradni egy lelkesítő dologban, pláne, hogyha missziós lelkülettel lelkesedsz iránta, hogyha abban van egy elhordozhatatlan konfliktus.

Itt be tud gyűrűzni az, hogy ezt szépen ezt hordozod, és közben egyedül maradsz, ezen nem tudsz változtatni.

T.M.: Igen, aki kiégett, az egyedül marad.

B.G.: A kapcsolataid gyérülnek, nem fogsz tudni mélyebben kapcsolatba kerülni senkivel, és végső soron jön egy bezárkózás és egy magány. Ez a lehető legrosszabb forgatókönyv, amiben találhatod magad, mert ez akár még egy depresszív irányba is elvihet. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a kiégés (burnout) tulajdonképpen egy depresszív állapot.

Fontos, hogy ezt megvizsgáljuk a saját életünkben. Ha magamnak is felteszem a kérdést, hogy mi viszi el a legtöbb érzelmi energiát az az, amikor nem értjük egymást az emberekkel. Ez viszonylag ritkán fordul elő, de akkor nagyon markánsan jelentkezik és iszonyatosan intenzív energiákat tud elvinni.

T.M.: Adott esetben magamat is ostorozom vagy számonkérem, hogy én nem vagyok érthető, miért nem tudnak engem megérteni. Ugyanígy a másik felé is lehet harag, vagy egy feszültség.

B.G.: Felmerül, hogy megéri ez, amit én beleteszek? Hogy ennek így mi értelme van? Hogy az, amit én itt szívemből, lelkemből beleteszek, az megéri egyáltalán? És ilyen érzésekkel szerintem mindenki fog találkozni, aki egy kicsit is komolyan foglalkozik magával, meg az emberekkel.  Amikor azt érzed, hogy amiért dobog a szíved, az mások számára nem értékes.

T.M.: Ha azt érzed, hogy nem vagy a helyeden, ugye?

B.G.: Az egy

nagyon kemény belső konfliktus, hogyha valami olyannal próbálsz azonosulni, ami a szíved mélyén nem működik.

Ezt értjük önazonosság alatt, hogy amit megismerek saját magamból, azt bele tudom-e illeszteni abba a rendszerbe, amelyben vagyunk. Mert mindannyian rendszerekben mozgunk, a családunk, a munkahelyünk, az egyházunk, a társadalmunk is egy rendszer. Muszáj észrevennünk, hogy egyébként nincs olyan rendszer, amiben mi mindennel egyetértünk.

T.M: Van olyan helyzet, amikor ki kell lépni?

B.G.: El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor nincs más megoldás. De azt gyanítom, hogy ez inkább úgy szokott működni, hogy húzzuk, húzzuk, húzzuk a belső feszültséget, és egyszer csak – úgy tűnik, hogy hirtelen – robban, és akkor van valami változás. Ha az érzéseket, belső feszültséget elnyomjuk, és egyszercsak robban, azt sem mi csináltuk, hanem már szinte a szervezetünk magától.

T.M: Ilyenkor már a kontrollt elveszítjük.

B.G.: Igen, de az, hogyha szembenézünk ezekkel a dolgokkal lassan, és nem feltétlenül változtatunk rögtön, akkor lehet, hogy tudjuk integrálni azt a részünket, vagy azt a hangot, ami bennünk van.

T.M.: A kiégettség állapotában úgy látjuk, hogy ott van egy kongó üresség belül. Van valami magányosság, egyedül maradottság. Ez kicsit szerintem rokon lehet azzal az elszürküléssel, lelki sivársággal, amit az imaéletben, az Istennel való kapcsolatban is megtapasztalhatunk. Ez a két dolog szükségszerűen kéz a kézben jár?

B.G.: Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, hogy vannak az életünkben olyan szakaszok, amikor bár objektíven nézve lehet, hogy tehetségesek, ügyesek vagyunk, mindenki tapsol, de belülről az a megélésünk, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. A legnagyobb segítség ilyenkor nem az, hogy valamilyen olcsó vigasztalást nyújtsunk, hogy á, dehogynem, megy ez neked. Mert ezzel tulajdonképpen azt mondom, hogy nem jogosak az érzéseid. Mivel én nem tudom elviselni, elhordozni azt, hogyha te rosszul vagy, ezért inkább azt mondom, hogy te nem is vagy rosszul.

T.M.: Tehát ez egy rossz önvédelmi mechanizmus is lehet.

B.G.: Persze. Szent Ignác erről beszél már a XVI. században, hogy a léleknek vannak állapotai. Például azt mondja, ha nyakon csíptük azt, hogy vigasztalanságban vagyunk, akkor ilyenkor nem hozunk döntéseket – legalábbis nagy, életreszóló döntéseket semmiképp. A lélektan erre azt mondaná, hogy érzelmileg beszűkült állapotban vagyunk. Egy segítő és egy segített között nem az a különbség, hogy az egyik egészséges, a másik meg beteg, hanem egy lelkigondozásban mind a ketten egészségesek, csak az egyik érzelmileg beszűkült állapotban van, a másik meg nem, és ezáltal képes arra, hogy segítsen.

T.M.: Önmagában a meghallgatás is rengeteget segíthet.

B.G.: Pontosan.

A kulcs sokszor az, hogy elismerjük: a másik érezheti úgy magát, ahogy éppen tényleg érzi magát.

Odaállhatunk mellé azzal, hogy itt most mi megy végbe benned? Vagy ez mire emlékeztet? Megadjuk a teret arra, hogy neki lehet ilyen érzése, mert hogyha ezzel nem tudunk mit kezdeni, akkor tényleg nehezítjük a helyzetét, mert akkor még az is rátevődik erre a rossz érzésre, hogy igazából nem is szabadna ilyennek lennie, ilyet éreznie.

T.M: Hogyha látunk olyan embereket, akik egy érzelmileg, lelkileg beszűkült állapotban vannak, vagy a kiégés felé haladnak, akkor talán a legtöbb, amit tehetünk, hogyha elbeszélgetünk velük, meghallgatjuk őket, és nem csak csuklóból adunk valami választ. Jól gondolom?

B.G.: Nehezebb esetekben jobb is, ha nem adunk válaszokat. Olyan sokan megrándíthatják a vállukat, és azt mondják, hogy „tényleg ez a maximum, amit tudunk egymásért tenni, hogy meghallgatjuk? Hát erre mindenki képes!” De valójában egyáltalán nem képes rá mindenki. Mert ahhoz pontosan az a bátorság kell, hogy én ne essek kétségbe attól, ne kezdjek el szorongani, amiben te vagy.

Az egyik legemlékezetesebb élményem pont a meghallgatásom képtelenségéhez kapcsolódik. Egy 17 éves leukémiás, utolsó stádiumos fiúhoz hívtak be. Már másodszor jöttem, és az már az utolsó napja volt az életének. Amikor először jöttem, még tudott beszélni, és megkapta a betegek szentségét. Ott feküdt egy csontsovány fiatal fiú, és én annyira elkezdtem szorongani ezen, hogy most ő ott fekszik, mit mondjak én? Most erre mit lehet mondani?

Emlékszem, mondtam neki öt perc után, hogy na jól van, akkor én most elmegyek, hogy tudj pihenni. Valójában persze azért akartam elmenni onnan, mert nagyon kellemetlenül éreztem magam. Ő tudta, hogy meg fog halni, és én ezt nem bírtam ki. Azt mondta: „ne menj még, de nem kell mondani semmit”. Ez nagyon megmaradt bennem, hogy

néha elég annyi, hogy ott vagy, hogy a másik érezze, hogy nincs egyedül.

A meghallgatás azt jelenti, hogy benne maradok abban a helyzetben, amiben te vagy. Egy kicsit olyan ez a helyzet, hogy odaszegődöm melléd, és ha nálad esik az eső, akkor egy kicsit én is vizes leszek. Ez nem a teljes bevonódás, de érint.

T.M.: Aquinói Szent Tamás mondja ezt Istenről, hogy az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy képes velünk együttérezni, együtt szenvedni. Valahogy erről méltánytalanul keveset beszélünk.

(…)

B.G.: A kiégés utolsó fázisa is az, hogy teljesen elmagányosodik az ember. Már nincs kivel rendezni a konfliktusokat, egyedül nem lehet elhordozni ezt a fajta munkamennyiséget. Abszolút elszigetelődik és abban találja magát, hogy igazából ezt senki nem érti.

T.M.: Innen van visszaút?

B.G.: Van. Nagyon komolyan el kell kezdeni foglalkozni azzal, hogy mi ment félre, és a belső és külső konfliktusokat hogyan tudom megtanulni fölvállalni. De valószínűleg az az első lépés, hogy teljesen ki kell lépni ebből a rendszerből egy időre. És

egyáltalán nem elfecsérelt idő, amikor komolyan időt szánunk Istenre vagy magunkra.

Ami önmagában gyógyír az ellen, hogy elszigetelődjünk, hogy bezárkózzunk.

T.M.: Amikor neked legutóbb volt lelki sivárság az életedben, az istenkapcsolatodban, akkor mi segített, hogyan kerültél ki ebből?

B.G.: Minden ilyen helyzet nagyon ijesztő. Ha nem lenne ijesztő, akkor nem lenne valós, és nem lenne nehéz. Pont az benne az ijesztő, hogy nehéz és nem tudjuk, hogy vége lesz-e. Nekem nagyon segített akkor, hogy vannak jó barátaim, vannak jó rendtársaim, van jó lelki vezetőm, aki mellettem volt, és nem kellett úgy tennem, mintha nem szoronganék, vagy nem félnék. És ezek a tapasztalatok egyre inkább beazonosíthatóbbá váltak az elmúlt években. Egyre kevésbé ijedek meg egy ilyen helyzettől: picit olyan, mint egy gyakorlat, már észreveszem, á, ez az. Hogy most nem szeretnek, meg egyedül vagyok, meg mi lesz, meg tudom-e majd csinálni. De a krízis egyik legfőbb tulajdonsága, hogy elmúlik. El lehet fáradni. Ha még Mózes is el tudott fáradni, akkor én is elfáradhatok.

Néha lehet, hogy én segítek neked, és néha meg te nekem azzal, hogy tartod a kezem abban, hogy az Isten felé forduljunk, így tudunk egymásnak segíteni.

Nem saját erőből kell kiküzdeni ezt az egész életet magunkból.

hirdetés