„A kereszt számunkra az önfeláldozó szeretet és az élet szimbóluma lett.” De ennél még több. Annak a jele, hogy a szenvedés nem zárja ki, hogy megtegyük az Atya akaratát. Monostori László atya, a budapesti Szent Margit Templom papjának nagypénteki elmélkedése.
A kereszt látványát megszoktuk. Ott van otthonainkban, látjuk a templomban, ott lóg sokak nyakában és olykor még az útszélen is feltűnik. Azt hiszem, legtöbbször nem gondolunk bele abba, hogy amit látunk, az egy kínzó- és kivégzőeszköz, amelyen bűnözők és rabszolgák sokasága lehelte ki lelkét. A kereszt látványa mégsem a szörnyülködést vagy hátborzongást váltja ki belőlünk. (És valljuk be, tényleg furcsa lenne falainkon, templomainkban, nyakunkon és az útszélen mondjuk köteleket, késeket vagy éppen gépfegyvereket látni.) A kereszt számunkra – amellett, hogy továbbra is utal a szenvedésre és a halálra –
az önfeláldozó szeretet és az élet szimbóluma lett.
Idén nagyhéten az is eszembe jutott, hogy Jézus, azt hiszem, félt. És ez nagyon emberi. A Getszemáni-kertben könnyek között kérte az Atyát, hogy vegye el tőle a szenvedés kelyhét. Majd rögtön hozzátette: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mt 26,39) A folytatást ismerjük: az Atya nem vette el a kelyhet. Krisztus végig hűséges volt az Atyához, akkor is, amikor egyetlen porcikája sem kívánta azt a szenvedést, ami várt rá.
Én sem szeretek szenvedni. De tudom, hogy egyrészt nem lehet mindig elkerülni a szenvedést, másrészt pedig hiszem, hogy lehet értelme, és még a javamra is válhat.
A szenvedés alakít, formál, csiszol, tanít.
Sokan félnek a fájdalomtól. Pedig a fájdalom egy biológiailag rettentő hasznos dolog: ha véletlenül hozzáérek a forró tűzhelyhez, a másodperc töredéke alatt, gondolkodás nélkül elkapom a kezemet. Vagy ahogy egy barátom fogalmazott: „ha nem lettek volna szinte kibírhatatlan fájdalmaim amikor begyulladt a vakbelem, nem mentem volna el orvoshoz, és akkor most már nem élnék.”
Van, aki úgy gondolja, hogy a fájdalmas, szenvedéssel teli élet értéktelen, és hogy ha túl sok a fájdalom, túl nagy a szenvedés, akkor már meghalni is jobb, mint élni. Jézus keresztáldozata elgondolkoztat: tényleg így van? Sok beteggel, haldoklóval találkoztam életem folyamán. Néhány találkozás annyira mélyen bennem maradt, hogy úgy érzem, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Láttam szenvedő embert, aki boldog volt. Találkoztam gyógyíthatatlan beteggel, aki meg tudta valósítani önmagát. Ismerek fogyatékkal élőt, aki teljes, boldog életet él.
Jézus kínszenvedése és keresztje arra is példát ad, hogy a szenvedés egyáltalán nem zárja ki azt, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe, megtegyük az Atya akaratát és hogy áldás legyünk mások számára.
Monostori László
