Sok ember, helyzet, történés vezethet megtéréshez. Ez az én történetem. A hitem ajándék és kegyelem. Nagy szerepe van benne egy jó hitoktatónak, nagyszülőknek, szülőknek, barátoknak és persze a Szentléleknek. Egy átlagos lány Jézussal egyedi története.
Mostanában sokan és sokat emlegették és emelték ki azt a tényt, hogy a hit úton levés. Van, aki beleszületik, belenő a kereszténységbe, de egy bizonyos kor felett elérkezik az a választóvonal, amikor tudatosan dönt arról, hogy tényleg Krisztus útján akar-e járni. Persze vannak, akik letérnek erről az ösvényről ideig-óráig, vagy akár végleg is. Van, aki nem otthonról hozza ezeket az értékeket, esetleg pont az ellenkezőjét látja a szülei részéről. De talán a leggyakoribb – és számomra legrosszabb – megélés a közömbösség, amelybe olyan könnyű beleragadni.
Az apátia, amely lassan, de hatásosan választ el Istentől.
Ráadásul sok családnál csak az egyik szülő gyakorolja a vallását, ami szintén megnehezítheti, hogy a hit ajándékát továbbadják a gyermekeiknek.
hirdetésMind jövünk valahonnan, akár könnyebb, akár viszontagságosabb gyerekkorból, de egy biztos: ,,Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8) Egyszer eljön a pont, amikor döntenünk kell, önállóan, kényszertől mentesen, függetlenül, szabadon:
Jézussal vagy nélküle menetelünk végig az életen.
Ő nem kényszeríti ránk magát, de nagyon-nagyon szeret minket. Igen, téged is!
Nem nyílok meg könnyen, de most szeretném megosztani veletek az én Jézussal megélt utam elejét és néhány mozzanatát. Egy átlagos ember, átlagos útja, amely Jézussal mégis egyedi. Istennél nincs kreatívabb: megteremtett téged és hidd el, ahogy az enyémbe, úgy a te szívedbe is elrejtette az útvonalat Hozzá.
Az én történetem
Igazán jó gyerekkorom volt. Három felnőtt volt és van az életemben, akikre sarokkőként tekinthetek: az anyukám, az apukám és az egyik nagymamám. Már kicsiként megfogalmazódott bennem, emlékszem is a felfedezésre, hogy milyen szerencsés vagyok:
gyakorlatilag csak el kell lesnem tőlük, hogyan élik az életet, és akkor én is olyan ember lehetek, mint ők.
A szüleim 3 éves koromban elváltak. Ez annyira nem viselt meg, anyával éltem, apával pedig nagyon sokszor találkoztam, számomra ez a felállás lett a természetes. Ráadásul született három féltesóm (nagyon nem szeretem ezt a féltesó szót, elhihetitek, hogy ennél egészebben nem is lehetnének a tesóim), mind lányok.
Én vagyok tehát az első gyerek. Evangélikusnak kereszteltek születésem után nem sokkal, mert anyai ágon mindenki evangélikus és a dédnagymamám számára ez fontos volt.
Anyukám vallásos, apukám nem.
Evangélikus templomban kis túlzással csak a keresztelőmkor jártam, na jó, azóta már megfordultam az enyéim között egyszer-kétszer, de sajnos akkor is azt kell mondjam, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor. Ennek oka többek között egy költözés is volt.
Katolikus óvodába és általános iskolába jártam, de mivel nem volt evangélikus hittan, reformátusra írattak. Meghatározó hittanórai élményeim vannak. Ovitól kezdve ugyanaz a hittantanárnénim volt, akinek nagy szerepe van abban, hogy elkezdtem érdeklődni a hit iránt.
Ő egy református lelkész, aki nagyon jól értett ahhoz, hogy hogy mesélje el nekünk érthetően és izgalmasan, kreatívan és élettel telien, a mi szintünkön a bibliai történeteket.
Annyi játékkal és énekléssel várt minket, hogy engem rögtön megnyert magának.
Van egy kifejezetten emlékezetes történetem oviból, amikor az elveszett bárány történetét tanultuk, és közben a szokott módon el is játszottuk azt. Mivel én voltam a legkisebb növésű, legcsenevészebb gyerek a csoportban, enyém volt a megtisztelő elkószált bárány szerepe, akit Jézus megtalál. Az óvoda folyosóján kellett bóklásznom, mígnem a lelkésznő megtalált, felvett a karjába és visszavitt a többiekhez, akik ezen nagyon jól szórakoztak.
Azóta tudom, hogy nem kószálhatok olyan messzire, ahonnan Isten segítségével ne tudnék visszajönni.
Néha úgy tűnhet, hogy nincs visszaút, pedig még mennyire, hogy van! Jézusnak hívják.
A zene és a közös éneklés is hatalmas dolgokra képes. Sokan így, a dicsőítésen keresztül tudnak a legjobban kapcsolódni a Jóistenhez. Alig emlékszem, hogy bármikor is gitár nélkül jött volna órára a hittantanárunk, talán ezért szeretek ennyire mindent, ami gitáros.
Ezenkívül a nagymamámnak is nagy szerepe van abban, hogy megismerhettem Isten közelségét. Ha nála aludhattam, vagy degeszre ehettem magam a húsleveséből, az a nap ünnepnek számított. Ő katolikus volt, vele misére mentem, és mikor nagyobb lettem, vasárnaponként sokszor megbeszéltük telefonon a prédikációt.
Szép, lilára festett szobája volt, az ággyal szemben a falon, ovális képkeretben egy szentkép lógott a Lourdes-i Szűz Máriáról. Hogy én azt mennyit, de mennyit nézegettem! Csodálatos volt, pedig nem is egy festmény, csak egy újságból kivágott kép volt, de engem elvarázsolt.
Mama tanított meg imádkozni is,
az Én Istenem, Jóistenem-re kimondottan emlékszem, hogy tőle tudom, de a Miatyánkot valószínűleg anyukám tanította meg nekem.
Szóval evangélikusként, katolikus iskolában, református hittanosként tengettem a mindennapokat, ami előirányozta, hogy a helyi református gyülekezetbe jártunk anyával és a húgaimmal – már csak a kötelező havi egy iskolai istentisztelet miatt is. (Nem nyitom meg azt a témát, hogy ez mennyiben árt vagy használ egy kisgyerek istenkapcsolatának kialakításában, de amilyen szabálykövető voltam, számomra ez általában nem okozott problémát.)
Mivel nyolcadik osztályig tanított ugyanaz a hittantanárnő, nagyon bátran mertem tőle kérdezni a hittel kapcsolatos dilemmáimról. Gyakran bombáztam számomra akkor világrengető kérdésekkel, amelyekre mindig készséggel válaszolt. Ezek a beszélgetések folytatódtak otthon, anyával is, és a mai napig tartanak. Rendkívül élveztem, igazi szellemi kihívás volt olykor csak dacból érvelni, határokat feszegetni a felnőtteknél, holott sokszor megkaptam a megértés kegyelmét közben a Szentlélektől.
Fontos témák voltak, boldoggá tett, hogy 10-12 évesen komolyan vettek és Istenről folyhatott a szó szünetben is az iskolában, vagy az ebédlőasztalnál otthon.
Persze abban biztos voltam – a Jóisten kegyelméből -, hogy én elköteleződtem Mellette, de annyi miért volt bennem gyerekként (is), amelyekre óriási dolog, hogy kaphattam érdemi válaszokat.
Persze a fentiek korántsem azt jelentik, hogy olyan sok tudatosság lett volna a hitemben. Ez sokkal ösztönösebb volt ennél.
Leginkább kegyelem és kíváncsiság lökött Jézus karjaiba, akinek jelenlétére csak az idő előrehaladtával váltam fogékonnyá.
Sokszor nagyon untam a templomba járást, főleg, ha a dalok sem tetszettek; és az sem segített, hogy a környezetemben csak kelletlenül a szüleik mellett fészkelődő elcsigázott sorstársakat láttam. Ez a csoportnyomás idővel rosszabbodott, a kiskamaszok és kamaszok templompadba kényszerítése iszonyú kontraproduktív volt, a hittanórák olykor ökörködésbe torkolltak és alig maradt helye a lényegnek… Sokszor én is benne voltam a hülyéskedésben, de valahogy ezen az időszakon is túljutottunk.
Nyolcadik osztály végén elérkezett a konfirmáció. Vagyis elérkezett volna, ha nem szól közbe a COVID, amely egy évvel elhalasztotta ezt az eseményt, ami ugyebár gyakorlatilag a bérmálkozás protestáns megfelelője. Tanultam bőszen a Heidelbergi Kátét és őszintén komolyan igyekeztem venni ezt a történést, hiszen ez egy már tudatosan meghozott döntés Isten mellett.
Innentől vehettem úrvacsorát, mint a nagyok, és szabadon elköteleződhettem Jézus mellett.
Nagyon vártam, szép volt, és fontos nap. De visszagondolva 14-15 évesen túl kicsi voltam még ehhez. Ma már jobban megélném, van egy kis hiányérzetem sajnos.
A gimnázium alatt kezdett bennem a hit komolyabbá érlelődni, a Krisztus iránti szomjam nőni, a kíváncsiságom belátással vegyülni, a szívem lágya pedig benőni. Vágytam a templomba.
Általában egyedül mentem, ha mentem, de az úrvacsoravétel egyre fontosabb lett számomra.
Aztán volt sok eltávolodás, közöny, amikor a figyelmem elsiklott a fókuszról, Jézusról. Hála Istennek, minden nagyobb bajtól és bűntől megóvott ezekben a kiforratlan időkben.
Gimi vége felé elkezdtem jobban kapcsolódni Jézushoz. Kicsiként csak Istenhez imádkoztam, sőt igen hosszan nem is foglalkoztam Jézussal, ismertem az életét a Bibliából, de bennem még sokáig nem született meg.
Aztán pont valami kilátástalanság sodort a lába elé, amikor azt éreztem, az imámat most Neki kell címeznem.
Hogy segítsen, járjon közben értem az Atyánál. Nem emlékszem a konkrét történésre, de az biztos, hogy azóta összebarátkoztunk.
Mióta egyetemista vagyok, szinte kivétel nélkül csak katolikusok vesznek körül, a barátaim, munkatársaim, ismerőseim között csak elvétve akad egy-egy protestáns. Én, talán már kiderült, meglehetősen ökumenikus szemléletű vagyok, nem okoz nehézséget alkalmazkodnom, valójában ez a sokaknak kusza út, a felekezetköziség nagy és jófajta nyitottságot adott. Belátást és megértést kapok sok mindenhez és hiszem, hogy Jézusban egyek vagyunk. De ez nem azt jelenti, hogy könnyű. Valójában nehéz úgy megélni a hitedet, hogy a családod nagy része nem hisz, a barátaid pedig más felekezetűek, a saját emberi gyengeségeimről, gyarlóságaimról nem is beszélve.
Tapasztaltam sajnálkozást, lenézést, fölényeskedést és ismerethiányból fakadó gorombaságot is. Keresztényektől. De, hála Istennek, sok jó, elfogadó, befogadó, nyitott és a buborékokon túllátó ember is van. Ők a többség.
20 éves vagyok. Izgalmas időszak, annyi minden történik ilyenkor egy emberben, folytonos forrásban van a személyiség, minden nap megméretik az ember – főleg a saját szemében -, hónapról hónapra változik, érik, fejlődik a személyiség a minket ért hatásoktól.
Az az életem értelme, hogy amíg itt vagyok a Földön, törekedhetek Felé.
Szomjas lehetek Jézusra. Szomjas és éhes az Igazságra.
A hit tényleg úton levés. Esetlen és bűnös vagyok, sokszor gyenge és langyos szívű is. De a hitem, a kereszténység nem egy életfilozófia, egy ideológia, egy világnézet, egy kulturális berendezkedés, egy jól csengő eszmerendszer számomra, hanem az élet. Elemi ösztön, mint a lélegzetvétel.
Persze ez nem azt jelenti, hogy konstans szárnyaló, élő és gondozott az istenkapcsolatom. Annyi elbukást tudnék felsorolni, hogy rögtön rájönnétek, engem nem lehet alulmúlni. De valahogy, magam sem értem, miért és hogyan, Isten megtart.
Nem értem célba, bukdácsolok, sokszor fekszem a porban, de Jézussal bárhonnan felállhatok.
Tudom, néha ez az út, a hit ösvénye nehéz, ijesztő, keskeny, szűk és szembesülésekkel teli, de megéri elindulni, mert egész biztos, hogy lesz egy útitársunk. Jézus mellénk szegődik, ahogy ígérte: ,,én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
hirdetés
