A fiatal felnőttlét „izgalmas, mély víz, amiben az ember teljesen meg van győződve arról, hogy a következő óvatlan pillanatban biztosan megfullad.” Ilyenkor nem lehet mást tenni, mint azoknak az arcát nézni, akik velünk egy hajóban vannak – és elhinni nekik, hogy minden rendben lesz. A TeSó blog írását szemlézzük.
Sose tanultam meg úszni. Ennek okán pedig a víz számomra nem igazán az a közeg, amiben önfeledten otthon érzem magam. Olykor előfordult, hogy kenuba vagy hajóba kényszerítettek, s miközben mindenki élvezte a vízitúra izgalmait, az én fejemben ezer és egy módon képzeltem el a halál beköszöntét: a csónakot egy nagy hal fellöki, az felborul, a mentőmellény lecsúszik rólam, aztán szállítanak haza síró anyámnak a fekete zsákban. Meg effélék.
Különös, de ez a cseppet sem komolyan vehető szcenárió valamit azért
mégis elárul a fiatal felnőttlétről.
Izgalmas, mély víz, amiben az ember teljesen meg van győződve arról, hogy a következő óvatlan pillanatban biztosan megfullad. Ilyenkor nincs mit tenni, a vizet már megunta bámulni, a rozoga ladik imbolygása az őrületbe kergeti, így hát minden idegsejtjével összpontosít az őt körülvevő arcokra, akik minden irracionális félelmét komolyan veszik, és ezeregyedjére is elmondják, hogy nyugi, nem fogsz meghalni, ez csak víz, mi meg itt vagyunk.
Talán valami hasonlóan jóleső érzés lehetett az apostolnak is ott, a tomboló szélvihar kellős közepén, Isten kijelentését hallani:
„Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” (ApCsel 27,24).
Őszintén hálás vagyok azokért az Úristennek, akik velem vannak a hajón, itt az élet nevű nyílt tengeren, a gyakran valós, máskor valósnak vélt veszélyes hullámok között. Együtt, egy hajón evezünk,
hol ők nyugtatgatnak, máskor nekem adatik ez a kiváltság.
Igazából mindegy is mi jön, még a hajó is zátonyra futhat, de a lelkek ilyesfajta összefonódását átmenti az Isten a túlsó partra.
Homoki Gyula
Forrás: TeSó blog
hirdetés
