„Ki marad ember, példaértékű pedagógus ebben a zavaros korban?” – egy tanár gondolatai

„Most attól zeng a fél média, hogy pedagógus nélkül nincs jövő, de szerintem ez nem igaz. A pedagógus teljesen tehetetlen milliós fizetéssel, szabad tankönyvválasztással, teljes körű fejlesztési hálózattal is, ha nincs egységfront szülő, pedagógus és gyerek között.” Lábánné Hollai Kata – aki nemcsak a 777 munkatársa, hanem pedagógus is – fontos írása.

Október 5-én volt a pedagógusok napja, ami idén nem a megszokott módon telt a legtöbb iskolában. Talán az olvasóink közül is sokan tapasztalták, hogy régen látott méretű megmozdulás volt – főleg a fővárosban – , amibe szülők is, diákok is bekapcsolódtak. Lehet taglalni ennek a társadalmi, politikai, gazdasági és egyéb vetületeit, ahogy azt rengeteg influenszer és hírportál megteszi, de szeretnék a témához picit másként közelíteni – mint pedagógus, anya és keresztény ember egyszerre.

Mélységesen fájdalmasan érint, amit mostanában a média felületein látok, beszélgetésekben hallok az oktatásügyről, a pedagógusok helyzetéről. De elsősorban nem a leginkább hangoztatott dolgok miatt. Mikor arra adtam a fejem, hogy pedagógus leszek, ez csak egy alternatíva volt a fejemben azokra az évekre, amikor még és már nem vagyok otthon a kisgyermekeimmel. Aztán mást hozott az élet, a szimpatikus alternatívából egy nagyon kedvelt munka lett, amit szívvel-lélekkel tudtam végezni. Alig vártam, hogy egyedül legyek a teremben a gyerekekkel, és lássam, ahogy kigyulladnak az értelem és az érdeklődés fényei a tekintetekben. Talán giccsesnek hangzik így leírva, de hatalmas élmény látni, ahogy a zilált jelekből betűk lesznek, a kis hangok összeálnak olvasássá, és a gyerekek kérdéseiben ott az őszinte érdeklődés és a bizalom, hogy lehet és érdemes kérdezni. Hála Istennek olyan iskolában kezdhettem tanítani az egyetem után, ahol szárnyakat kaptam és támogatást.

Engem eddig végig az motivált a pályán, hogy a kíváncsiság szikráit felszítsam. És ezt az élményt nem tudtam mérlegre tenni sem fizetéssel, sem tankönyvekkel, sem túlórával. Mondhatnánk, hogy munkamániás voltam, de nem, meghúztam a magánéletem határait, viszont soha nem akartam elhinni, hogy nincs más út. Ha a tankönyvi feladat nem volt elég szemléletes, kitaláltam valami mást, ha én nem tudtam jól elmondani, elmondta egy kisdiák, nem derogált tanulnom a diákjaimtól. Mindig volt valahogy, és amíg csillogtak a szemek, addig jó úton jártunk. Amikor nevelőszülőként gyedre mentem, egy percig sem volt kétségem, hogy egyszer folytatni akarom ezt. Hosszasan ábrándoztam arról, hogy egy mezei kis iskolában én leszek az osztályfőnök, és élesztem a tüzet, felpiszkálom a parazsat és lángra lobbantom a gyermeki kíváncsiságot.

Aztán valami átfordult bennem az utóbbi hónapokban. Olyan indulatok, elkeseredett nyilatkozatok, önjelölt és valódi mártírság, erkölcsi dilemmák szövevénye vett körül, hogy még így, kissé távolabbról is úgy éreztem, megfulladok. Egyszerre empatizáltam az aktív kollégáimmal és egyszerre akartam elhatárolódni tőlük.

Fájt, hogy a sohasem igazán jó körülmények gyakorlatilag már élhetetlenek számukra.

És nemcsak a pénz miatt, hanem a gyerekek miatt is, a szülők miatt is, a hiányok, szabályok, adminisztráció, motivációvesztés és fókuszvesztés miatt is. Utóbbiakról keveset hallani mostanában, hiszen mindenkinek az a legégetőbb kérdés, hogy hány fillér van a pénztárcájában. De amíg aktívan tanítottam, megtapasztaltam, hogy nem csak ezek számítanak. Ahol az ember hiába tesz meg mindent, mégsem tudja felpiszkálni a parazsat, mert az már évekkel korábban otthon kihűlt; amikor ember embernek farkasa és a kollégák nem tudnak vállvetve dolgozni, akkor nincs az a fizetés, amivel kárpótolni lehet. És ezek túlmutatnak a mindenkori államvezetésen, gazdaságon, politikán, ez emberi ügy. Ez morális kérdés.

Számomra az a legnagyobb kérdés, hogy ki marad ember, példaértékű, hiteles pedagógus és szülő ebben a zavaros korban? Ki nem vetkőzik ki önmagából trágár káromkodásokkal? Ki tud higgadtan és határozottan cselekedni? Ki tud otthon, a családi burokban olyan példát adni, ami kiállja az oktatásügy és majd az élet próbáját? Ki az, aki nemcsak lázad, hanem teszi is a dolgát, amit megígért?

Ki az, aki tudja, mikor szóljon és mikor hallgasson?

Ha lesznek ilyen szülők, akkor lesz értelme visszatérnem a gyedről, hogy fényt gyújtsak a gyermekek tekintetében és elméjében. Akkor lesz értelme túlórázni, kevés fizetésért is keresni a másik utat, az alternatívát, ami a gyerekekért van. Ha lesznek olyan iskolák, ahol a pedagógusokat nemcsak a közös ellenségtudat, hanem a gyerekek közös fejlesztése, nevelése is motiválja, akkor lesz értelme folytatni.

Most attól zeng a fél média, hogy pedagógus nélkül nincs jövő, de szerintem ez nem igaz. A pedagógus teljesen tehetetlen milliós fizetéssel, szabad tankönyvválasztással, teljes körű fejlesztési hálózattal is, ha nincs egységfront szülő, pedagógus és gyerek között. Ha nem egy irányba toljuk a szekeret, hanem mindenki csak a saját érdekei szerint szeretne kivenni és néha talán betenni kicsit a rendszerbe, akkor mindegy. Fájdalmas látnom, hogy valami mélyen sérült meg most az oktatásügy rendszerében, ami az oktatás és nevelés eredeti céljait, motivációit teszi mérlegre. Vajon mi a célja az oktatásügynek? A gyerek? A tudás? Az életre nevelés? Az emberségesség? A jó honpolgár?

Én azt hiszem, kicsit mindegyik, de azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy a rendszer minden eleme emberekből áll.

Mind emberek vagyunk, akik döntünk jól és rosszul is.

Elfáradunk, majd újra szárnyra kapunk. Elkeseredünk, majd megvigasztalnak minket. Éppen ezért méltósággal kell kezelnünk az oktatásügy minden szereplőjét: szülőt, gyereket, pedagógust, döntéshozót. Mert csak a tisztelet és a megbecsülés mentén lehet előrébb lépni, csak így van értelme jövőről beszélni. Bízom benne, hogy a jelen nehéz helyzettől függetlenül visszatalál a társadalmunk ehhez az evidens tisztelethez és megbecsüléshez.

Lábánné Hollai Katalin 

Támogasd te is a 777 önkéntes csapatát, hogy folytatni tudjuk szolgálatunkat!

hirdetés