Ha nem dolgozol önmagadon, törés lesz a vége

Vasárnap esti szokásos írásában Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: nem elég csak egy szent ügyet szolgálni, meg is kell azt hitelesen élni.

„Csak az az ember, aki életét Isten és a felebarát szolgálatának szentelte, tapasztalhatja meg, hogy mind Isten, mind felebarátaink szolgálatát kizárólag önmagán keresztül végezheti, ezért tevékenységét önmagára összpontosítja, tulajdon isteni lényegére, amelynek szolgálata mások szolgálatát jelenti.”  Tolsztoj, Napló 245.

Tolsztoj felháborodottan kikel azok ellen, akik „nagy mellénnyel” az emberiség szolgálatának, nagy ügyeknek szentelik magukat – de közben nem dolgoznak önmagukon, nem művelik ki önmagukat. Felháborodik azokon, akik nagyokat álmodoznak, nagyokat mondanak, nagy hivatásoknak szentelik magukat – de silány életet élnek. Tolsztoj kikel a saját unokaöccse ellen, aki éli az arisztokraták élevezethajhász életét, de a leninista népjobbítók ellen is, akik nagyokat mondtak az emberiség érdekében, de erkölcsi talaj nélkül.

Nagyon szeretjük azokat, akik értékes életet akarnak élni, akik szent ügyeknek szentelik önmagukat, akik nagyban is akarnak szeretni – de markánsan ki kell jelenteni: az önzetlen odaadás nem pótolja, sőt, megköveteli, hogy önmagukat igényesen műveljük ki. Örülünk azoknak, akik fontosnak tartják a házasságot, de nem lehet naiv ködökben ábrándozni a kölcsönös ajándékozásról, a holtig tartó hűségről, a közös szellemi növekedésről igaz készület nélkül. Ahhoz, hogy alkalmasak legyünk a házasság nagy ügyére, készülni kell: nemesíteni kell a jellemünket, meg kell tanulni kommunikálni és együttműködni, felnőtté kell érlelni az identitásunkat, elmélyíteni az istenkapcsolatunkat, s nem utolsó sorban erkölcsösen kell készülni (a szexualitás területén is).

Előre van programozva az élettörténeti dráma azoknál, akik nem dolgoznak önmagukon, s azt hiszik, hogy szerelem majd ezt pótolja.

Ugyanúgy értékeljük azokat is, akik gyermekeket akarnak, vállalni szeretnék a szülői hivatást: de erre is készülni kell, tanulni, a múltunkat feldolgozni, jó mintákat átvenni. Szintén kiábrándító, amikor valaki nagy mellénnyel az emberiség szolgálatának, a közügyeknek akarja szentelni magát, megtanulja a politikusi pózokat, a média sokat szerepelő újságírója lesz, de szakmailag, erkölcsileg, emberileg talajtalan. S valljuk be, a papoktól sem elég, ha prófétai hivatástudattal lángot akarnak gyújtani, közösségi és társadalmi szinten is iránymutatók szeretnének lenni – de nem mélyednek el a szent dogmákban, nem tanulják meg a teológiai tudományokat, s nem elég, ha a nagy szavakat erkölcstelen magánélettel mondják.

A papoknál is előre van programozva a törés, ha nem dolgoznak önmagukon.

Az élet minden területén a készület nélküli odaadás olyan lesz, mint a látványos virágzás, nagy színekkel, ám gyors elvirágzással, gyümölcsérlelés nélkül.

Izgalmas módon Tolsztoj gondolatát megerősíti a modern pszichológia is. Csíkszentmihályi Mihály arról ír: a tehetséges gyerekeknek foglalkozniuk kell a tehetségükkel. Ezért kevesebbet lógnak a társaikkal, kevesebb színességet markolnak meg a világból, többet vannak egyedül, többet gondolkodnak és tanulnak. Rövid távon ezért a felmérések szerint még örömtelenebbnek is tűnik az életük, hiszen nincs annyi társasági élet és buli az életükben. Ám aki hivatást érez a tehetsége fölött, az tudja, hogy kell egyedül lenni, kell csöndben olvasni, kell flowban a tehetséggel foglalkozni! Tolsztoj éppen ezt hangsúlyozza: ez nem önzés, hanem éppen ez teszi lehetővé a minőségi szolgálatot, a nagy értékek megvalósítását, a nagy ügyek vezetését.

A keresztényeknek mintha túl sokat hangsúlyoznák csak az odaadást, a szolgálatot, az önelvesztést, s mintha nem mondanánk eleget: vissza is kell vonulni, csöndben is kell lenni, képezni is kell magunkat. Tolsztoj úgy mondja: a felebarát szolgálatát csak önmagunkon keresztül tudjuk végezni. Önmagukon tehát dolgozni kell – éppen a szeretet nevében. Nem az a szeretet, hogy nagy mellénnyel a házasság, a család, a szakmai hivatás, az egyház, a társadalmi közügyek szolgálatának akarjuk magunkat szentelni – de ebbe a szolgálatba egy silány, kiműveletlen, erkölcstelen, szakmaiatlan ént adunk bele. Mindig eszünkbe jut az irgalmas szamaritánus: milyen szakszerűen szeret, borral fertőtleníti, olajjal gyógyítja a sebet, aztán fogadóba viszi, kiszámolt összeget hagy hátra. A szeretet akar nagyvonalú lenni, de nem bután. S amikor az egyház hagyományában kikristályosodnak az irgalmasság testi cselekedetei mellett (éhezőknek enni adni, betegeket látogatni, szegényeket segíteni…) az irgalmasság lelki cselekedetei is (szomorúakat vigasztalni, tudatlanokat tanítani, tanácstalanoknak tanácsot adni…) akkor azt is tudjuk: mindezeket nem lehet képzetlenül végrehajtani.

Így nem önzés, amikor a házastársam akar még tanulni valamit, s több hárul rám az otthoni dolgokból. Nem önzés, amikor a munkatárs szakmai továbbképzésre megy, s emiatt be kell segítenünk. Nem önzés, amikor a családtagunk el akar menni lelkigyakorlatra, s helyette is vinni kell a családi ügyeket. Nem önzés, amikor a vállalkozó elmegy egy keresztény vállalkozói képzésre, s ennek a költségét a vállalkozás állja. Nem önzés, amikor a pap bezárja az ajtót, és elmélyül a tudományos teológiában.

A szeretetnek legyen fontos ne csak a tette, hanem az alanya is.

Papp Miklós

Szíves figyelmetekbe ajánljuk Papp Miklós 777-nél megjelent könyveit, “A Papp válaszol”, és “A Papp újra válaszol” című köteteket.

hirdetés