Ez az írás egy családapa személyes lelkigyakorlatos tapasztalatain keresztül mutatja meg, hogyan válhat a hétköznapi élet tere az Istennel való találkozás helyévé. Az elmélkedés őszintén tárja fel a csenddel, önvizsgálattal és hittel járó belső küzdelmeket, valamint az ezekből fakadó felismeréseket. A múlt fájdalmai és az evangéliumi történetek találkozása mély lelki átalakulást indít el, amely a mindennapi kapcsolatokban is kézzelfoghatóvá válik. A történet végső üzenete: az Istennel való élő kapcsolat békét, szabadságot és új látásmódot ad a hétköznapokban.
Gyakran gondolunk a lelkigyakorlatra úgy, mint egy távoli kolostor falai között zajló misztikus eseményre. De mi történik akkor, ha a lelkigyakorlat helyszíne a nappali, az időpontja pedig a másfél éves kislányunk alvásideje? Családapaként és a hétköznapok mókuskerekét hajtó emberként vágtam bele ebbe a folyamatba, amely alapjaiban forgatta fel az Istenről és önmagamról alkotott képemet.
Félelem a csendtől és a „haszontalan” percektől
Őszintén szólva, a várakozás mellett komoly félelem is volt bennem. Egy olyan világban élünk, ahol a hatékonyság a mérce, és én rettegtem attól, hogy a munka, a kislányom nevelése és a családi kötelezettségek mellett képes leszek-e megtalálni azt a napi félórát, amely valóban csak az Úré.
hirdetésFéltem, hogy az imám rutinszerű marad, és nem tudok majd őszinte, önzetlen figyelmet szentelni a Szentírásnak.
Gondosan készültem: jegyzetfüzet, toll, beosztott szentírási szakaszok. Mégis, az első napok egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlítottak. Volt bennem lelkesedés, de rögtön megjelent a szégyen is, ahogy a mélységek és magasságok váltakoztak. Jézus azonban nem várt a tökéletességemre. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdi kitölteni azokat az addig feleslegesen, haszontalanul elpazarolt perceimet, amelyekkel korábban nem tudtam mit kezdeni.
A képzelet ereje és a belső tükör
A lelkigyakorlat során a képzelet imáját választottam, amelytől eleinte tartottam, hiszen sosem próbáltam még. De ahogy elcsendesedtem és az Úr színe elé álltam, a szentírási jelenetek életre keltek. Nem csupán megfigyelő voltam, hanem a tömeg része, vagy éppen egy konkrét szereplő.
Ezek a pillanatok olyan mély gondolatokat és érzéseket ébresztettek bennem, amelyek az egész napomat átjárták.
Az első nagy pofon a kíváncsiságom felől érkezett. Jézus megkérdezte: „Mire vagy kíváncsi?”. Ez a kérdés leforrázott. Rájöttem, hogy a kíváncsiságom gyakran nem az Isten dolgai felé irányul, hanem kicsinyes, mindennapi pletykákra és világi információkra. Meg kellett kérdeznem magamtól:
leszek-e valaha olyan kíváncsi az Ő igéjére, mint a világ zajára?
Ezt követte a figyelem kérdése. Gyakran panaszkodtam, hogy nem hallom az Atya hangját. A válasz egyszerű volt és tiszta:
„Ha hallani akarod az Atya hangját, akkor engem figyelj és engem kövess!”.
Rádöbbentem az önzésemre is. Hányszor adtam teret a rossz gondolatoknak, és hányszor fordultam csak akkor Jézushoz, ha baj volt, szinte követelve a megoldást? Ez a felismerés mély bűntudattal és szégyennel töltött el, de Jézus arra ösztönzött, hogy ne a bűntudatban ragadjak le,
hanem Benne bízva tegyem le ezeket a terheket.
A vízen járásunk: amikor a múlt sebei felszakadnak
A lelkigyakorlat legmegrendítőbb pillanata az volt, amikor a személyes múltam találkozott az evangéliummal. Négy évvel ezelőtt elveszítettük a kisfiunkat. Ott, a tragédia pillanatában, amikor az összes erőm kiszállt belőlem és össze akartam esni egy bűntelen, piciny élet felett, érezhetően valaki megtartott hátulról.
A lelkigyakorlat alatt megértettem: Jézus volt az. Úgy tartott meg minket a legnagyobb fájdalmunk közepette, mint a süllyedő Pétert a Galileai-tengeren. Nem hagyta, hogy a kételkedés és a kétségbeesés elnyeljen minket, hanem töretlenül a szívünkre helyezte a bizalmat, hogy egyszer még szülők lehetünk. Ma, amikor a másfél éves kislányunk minden reggel ott ébred közöttünk, minden alkalommal eszembe jut a mi „vízen járásunk”.
Az Ő szavai – „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) – azóta nem szemrehányásként, hanem az életemet meghatározó, megtartó üzenetként csengenek a fülemben.
Átalakulás a hétköznapokban: munkahely és türelem
A belső munka hamarosan láthatóvá vált a környezetem számára is. Szembesülnöm kellett az ítélkezésemmel, amely mélyen meghatározta a mindennapjaimat. Akár ismertem valakit, akár nem, rögtön véleményt alkottam, sőt néha még Jézustól is számonkértem, miért hagyja a másikat úgy viselkedni, ahogy. De a lelkigyakorlat szabadságot adott: ma már, ha ránézek egy emberre, nem az ítélet jut eszembe, hanem a házasságtörő asszony története (Jn 8, 1-11) és Jézus szavai:
„Senki sem ítélt el? Senki, Uram!”. (Jn 8, 10-11)
A munkahelyemen is új szemüveget kaptam. Megértettem, hogy a jó elmulasztása is bűn. Elkezdtem tudatosan figyelni a kollégáimra, megkérdezni tőlük, hogy vannak, és imádkozni azokért, akik esetleg rosszat tettek velem. Rájöttem, hogy mennyi minden lakozik a másik emberben, akiről azt hittem, mindent tudok, pedig valójában semmit sem tudtam.
Még a legnagyobb hibáimmal is szembe kellett néznem.
A legnagyobb küzdelmem, a türelmetlenség is változni kezdett. Amikor elöntene az indulat, felteszem a kérdést: „Mit tenne most Jézus?”. Ilyenkor olyan, mintha a legnagyobb Mentor állna mellettem, és mint egy súgógép a tévében, súgná a fülembe, mit válaszoljak. Még kutyasétáltatás közben is azon kapom magam, hogy folytatom a párbeszédet Vele, átbeszéljük az aznapi evangéliumot.
A passió tükrében és a feltámadás békéjében
A nagyhét eseményei alatt a távolság megszűnt. Ott álltam a tömegben, és a passió történetében folyamatosan magamra ismertem. Láttam magam Pilátusként, aki elítéli Őt, és láttam magam a hűtlen tanítványként, aki elárulja Őt gondolattal, szóval vagy cselekedettel. Szégyelltem magam, hogy amíg Ő a kereszten vérzik értem, én egy fejfájás miatt is panaszkodom. De Ő rám nézett, és nekem is azt mondta:
„Még ma velem leszel a paradicsomban”. (Lk 23,43)
A lelkigyakorlat végére a legnagyobb ajándék, amit kaptam, a BÉKESSÉG. Egy hosszú utat jártam be, mélységekkel és magasságokkal, de végig óriási öröm járt át. Rájöttem, hogy a változás nem megy egyedül – csak Jézussal és a belé vetett hittel sikerülhet.
Ez a folyamat nem rutinszerű vallásosság volt, hanem egy személyes kapcsolat Istennel.
A célom most már világos: nemcsak a lelkigyakorlat alatt, hanem mindennap Jézussal akarok lenni és Őt szolgálni minden gondolatommal, szavammal és cselekedetemmel. Mert Ő valóban ott van – még ha zárva is van az ajtód, Ő belép, és leül melléd a gyarló, bűnös ember asztalához is.
hirdetés
