2022. 06. 23.

„Benned kell szétváljon, hogy mi az, ami az élethez vezet és mi az, ami lehúz” – Mustó Péter jezsuita atya gondolatai

„Az imában nem a szavak voltak nekem fontosak, hanem mindig a szavak mögött levő valóságot kerestem” – fogalmazott Mustó Péter jezsuita atya, a Montserrat vlog legújabb adásának vendége. A beszélgetésben mesélt az imádságban és a meditációban megélt tapasztalatairól, lelki élményeiről és arról, hogyan tapasztalta meg az Isten jelenlétét hosszú élete során. Végül szó esik arról is, hogy miben látta meg küldetését, feladatát, élete célját.

Ha odajönne most a fiatal Mustó Péter hozzád, aki a hivatását keresi, vagy szeretne az Istenhez közel kerülni mit mondanál neki?

Semmiképp nem adnék neki tanácsot. Hozzám sokszor jöttek oda fiatalok, hogy nem tudják, hogy belépjenek-e, papok, szerzetesek legyenek-e. Amíg nem tudod, addig nem tudod. Ha belépsz, akkor tudod. Én amikor beléptem, nem örültem neki. Sokan szívesen vagy örömmel lépnek be. Mikor a felvételi vizsgára mentem 18 éves koromban – tehát már majdnem 70 éve – nagyon megijedtem, hogy mi mindennel jár ez az egész, és egész nyáron azért imádkoztam, hogy a jezsuiták ne vegyenek föl.

Nem tudom elhinni, hogy ilyen horderejű döntés racionálisan megtörténhet, hanem csak belső meggyőződésből, és annak a tudatából, hogy egy ilyen döntés nem csak jót, hanem sok nehézséget is hoz. Édesanyám azt mondta, „nem kell, hogy ma menj, majd mész később”. Mondtam, hogy „nem, ma kell menni”. Tudtam, hogy ez a sorsom.

A fontos döntéseimet mindig belülről, egy belső bizonyosságból hoztam meg. Utána magyarázhattam, hogy miért, de az csak magyarázat.

Sokszor kérdeztem magamtól, hogy miért is lettem jezsuita, miért lettem pap? Kaptam rá később válaszokat, hogy milyen hatások értek, amelyek engem ehhez vittek, de erre sokkal később jöttem rá, és ez inkább csak igazolta azt, hogy hát igen, ez a te sorsod, így kell, hogy legyen.

Hálás voltam a jezsuitáknak, hogy lehetőségeket adtak. Hálás voltam az egyháznak, hogy lehetőségeket adott, ami nem jelenti azt, hogy  mindennel egyetértettem, de megadták a lehetőséget, hogy azt érezzem:

megérte, hogy éltem eddig.

Megtapasztaltam később az életemben, hogy a belső indíttatások nem úgy valósulnak meg, ahogy mi azt elképzeljük, hiszen az nagyon sok körülménytől függ. Nem az elképzeléshez kell ragaszkodni, hanem az eredeti belső indíttatáshoz.

Amikor valaki elkötelezi magát egy komoly belső szándékkal, arra én csak tisztelettel tudok nézni. Ugyanakkor azonnal eszembejut, hogy mennyi nehézséggel is fog küzdeni, és kérem a Szentléleknek erejét, hogy kibírja, hogy meg ne tántorodjon, vagy ne botránkozzon meg saját magán, másokon vagy az egyházon, hanem tudja követni a nehézségek ellenére is azt a döntését, amely belülről született meg.

Hamar tudtam, hogy Istennek akarok szolgálni, de később ezt a szót, hogy szolgálat, nagyon távol tartottam magamtól. Idősebb koromban rájöttem, hogy azért, mert én senkinek sem akartam a szolgája lenni, még Istennek se.

Isten milyennek mutatta meg neked önmagát, hogyha visszanézel az életedre?

Istentől én megrémültem egy időben. Megijedtem attól, hogy Isten lehetne gonosz is. Ez nagyon megrázott érzelmileg. Megérintett az a sok rossz, ami a világban történik. Nem annyira velem – persze velem is történtek kellemetlen dolgok – , hanem a világban. Nagyon sok fájdalmas dolog történik a világban, sokszor ha megkérdezték volna, hiszek-e Istenben, azt mondtam volna, hogy nem tudom. Nem tudom, hogy hiszek-e, de mindig az Ő jelenlétében próbálok élni. Vagyis abból indulok ki, hogy nem ismerem az Istent. Nem tudom, ki az Isten. Nem tudom, hogy miért ilyen a világ. Nem tudom, hogy miért vagyunk ilyenek, miért vagyok én olyan, amilyen vagyok, vagy te amilyen te vagy.

Az imában sem a szavak voltak nekem fontosak, hanem mindig a szavak mögött levő valóságot kerestem.

Mindig azt keresem, hogy teljesen jelen legyek ott, ahol vagyok, ami persze nem mindig sikerül, leginkább próbálkozás marad, de egy komoly szándék. Az ignáci lelkigyakorlatban azt tanították nekem, hogy minden ima előtt helyezzem magam Isten jelenlétébe.

Az Ő jelenléte milyen? Miből tudtad, hogy a jelenlétében vagy?

A racionális válaszom, hogy itt vagyok én, itt vagy Te, Uram. Nem tudom, miért vagyunk itt, nem mi találtuk ki magunkat, nem mi találtuk ki ezt a világot, hanem észrevesszük, hogy egy meglévő, funkcionáló világba beleszülettünk, és mi is funkcionálunk, működik a vérkeringésünk, a légzésünk. Azt, hogy mi van emögött, másképp nem tudom megnevezni, csak úgy, hogy Isten van. Még a magukat ateistának nevezők is  Istenről beszélnek ilyenkor, ahogy Einstein is Istenről beszélt mindig, amikor a megfoghatatlannal, a megmagyarázhatatlannal találkozott a teoretikus kutatásai alatt.

Ami nagyon fontos számomra, a tisztelet. Hogy tisztelettel legyek mindaz iránt, ami van. Ha kizárnám, hogy van Isten, akkor nem tudom, miért lennék tisztelettel valaki vagy valami iránt. Tehát az a késztetés, hogy próbáljak meg mindig mindenkivel és mindennel szemben tisztelettel viszonyulni –

ez számomra az Istennel való legbelsőbb találkozás.

A Szentírás azt mondja, hogy Isten szétválasztotta a világosat a sötéttől. A lelki életben, az imában ezt a különbséget szét kell választanunk, vagyis Isten szétválasztja bennünk. Néha a sötétet tapasztaljuk meg, néha a világosat. Találkoztam emberekkel, sajnos nagyon tragikus sorsokkal is, akikben a sötétség lett uralkodóvá. Én pedig az imában azt tapasztaltam, hogy a világosság akar uralkodóvá lenni.

Ez az egyik alapvető biztonságom az imák során. Megtapasztaltam, hogy a fényt nem kell nekem csinálnom, az magától jön, csak nem szabad akadályoznom. Nem szabad beleszeretnem a sötétségbe. Nem szabad komolyabban vennem a sötétséget, mint a fényt. Tehát amikor azt mondja az ószövetségi Szentírás, hogy Isten szétválasztotta a sötétet a világostól, az nem egy múltban való történet, hanem az bennünk történik meg mindig újra.

Benned kell szétváljon, hogy mi az, ami az élethez vezet, ami a világosba visz, és mi az, ami lehúz, ami kárt okoz magadnak, másnak.

A Szentlélek az, aki minket éltet, aki a fény felé visz, aki vezet minket, akire ráhagyatkozhatunk. Úgy a saját életemben, mint azokéban, akik hozzám jönnek beszélgetni. Abból indulok ki, hogy őket is az életető Lélek vezeti. És hogyha ebben az éltető Lélekben én is jobban bízom, akkor őbennük is erősödik ez a bizalom.

Ebben nagyon nagy szerepe van a csöndnek. Meg szoktam különböztetni a külső csendet és a belső csendet. A külső csendre törekszünk, azt meg tudjuk teremteni vagy épp akadályozni.

A belső csend mindig ajándék.

Fontos, hogy ne akarjam okvetlenül megbélyegezni, hogy ez jó, ez meg rossz, hanem várjam ki, hogy mi lesz belőle. Amikor megállapították, hogy rákos daganat van bennem, akkor azt mondtam: „Istenem, te ott is működsz, és te ott is vagy”. Szeretnék a betegségektől megszabadulni. Természetes, hogy elmegyek az orvoshoz, és beveszem a gyógyszert. Szóval nem erről van szó, hanem arról, hogy én hogy állok ezekhez a dolgokhoz. Ha élet-halál helyzetbe kerülök, vagy olyan betegség jön, amit az orvosok nem tudnak gyógyítani, ott is keresem, hogy ott merre visz a világosság, a fény, az Isten, a Lélek.

Mi a te küldetésed az egyházzal?

Úgy láttam, hogy az egyház egy várkastély magas falakkal, ahol jól érzed magadat, ahol sok minden van. De észrevettem, hogy a várnak a falain túl is van élet, és van világ, ott is vannak emberek, és azoknak az élete sem csak rossz. Úgy éreztem, az én feladatom az, hogy ezeket a falakat leépítsem, hogy én is tanuljak tőlük, és ők is tanuljanak tőlünk.

Borítókép - Fotó: YouTube - Montserrat
Szemle

Még nem érkezett hozzászólás