Életem egyre több területén kezdem megtapasztalni azt az alapigazságnak tűnő dolgot, hogy ha valaki nagy hangon panaszkodik, akkor arra úgy tekintünk, mintha valóban nagy lenne a baj. Aki pedig csendben teszi a dolgát, hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha nem lenne semmi nehézség az életében.
Szerintem mindenkinek van olyan ismerőse, aki a legapróbb baját, bánatát vagy fájdalmát is képes úgy előadni, mintha közeledne a világ vége. De gyakoroljunk önkritikát, lehet, hogy mi magunk vagyunk ezek az emberek mások számára! Mindenesetre biztosan ismerős a jelenség:
- annak a gyereknek szedünk először levest, aki a legtürelmetlenebb;
- annak az ügyfélnek a problémáját oldjuk meg hamarabb, aki a leghangosabb;
- annak a barátnak segítünk többet, aki jobban prezentálja a problémáját;
- azt hallgatjuk meg előbb, aki kiköveteli magának…
A sor végtelen. Egy közös van: aki nagy hangon vagy gyakran az orrunk elé tolja a baját, azzal jobban foglalkozunk, mintha valóban neki volna erre a legnagyobb szüksége. A másik oldalon pedig ott vannak azok a barátok, ismerősök, rokonok, akik csendesen cipelik akár a nagyobb keresztjeiket is, mert nem szeretnének mások terhére lenni. Róluk könnyen megfeledkezünk, hiszen nincsenek állandóan a látómezőnkben. Nem cseng a fülünkben az állandó panaszuk. Annak ellenére, hogy rájuk nézünk fel példaként, az ő társaságukban időzünk szívesebben, irreálisan kevés figyelmet szánunk rájuk.
Pedig a csönd nem azt jelenti, hogy nincs probléma. Akinek kisgyereke van, az tudja, hogy ha túl nagy a csönd, akkor szaladni kell, mert baj közeledik vagy már itt is van. Valahogy így van ez felnőttkorban is, csak addigra már megtanulunk viselkedni, direkt hallgatni vagy akár titkolózni. Nyilván nem kell ezentúl minden szépen, békében élő barátunkra rátörni az ajtót, hogy „elő a problémákkal, hadd segítsek!”. De igenis fontos tudatosítani magunkban, hogy ne csak a hangosan siránkozó vagy egyenesen követelőző emberek felé forduljunk oda.
Itt az advent, amikor mindenki készülődik a karácsonyra. Lassan teli lesz a közösségi média a panaszokkal, hogy „már nem szállít a futár időben”, „elfogyott a termék a boltból”, „nincs időm beszaladni a boltba az ajándékokért”. Mi pedig buzgón küldjük a szomorú fejeket vagy az együttérző szíveket. De vajon meglátjuk majd a környezetünkben nélkülöző családot, akinek fenyőfára sem telik, nemhogy erről posztoljon? Észre fogjuk venni, ha valakinek nem jut egy ünnepi fogás sem a tányérjába, vagy csak azt fogjuk látni, ha valakinél nem sikerült igazán szépen a bejgli? Meglátjuk majd a kirakat előtt némán sóvárgó gyermek tekintetét, akinek nemhogy a kívánt ajándék nem lesz a fa alatt, még az is lehet, hogy egyetlen ajándékot sem kap?
Vajon a saját, jelentéktelen gondokon való zsörtölődésünk mögött észre fogjuk venni a környezetünkben élő némán küzdő embereket?
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás