Olvasónk remek gondolatai bűnről és mennyei perspektíváról.
Úgy alakult, hogy az elmúlt időszakban sok időt töltöttünk egyéves gyermekemmel a szüleimnél. Rákapott arra, hogy a tetőtérbe vezető lépcsőn igyekezzen felfelé. Idővel egyre kevesebb segítségre volt szüksége ahhoz, hogy az összes lépcsőfokot megtéve jusson fel egészen a tetőtér ajtajához. A tetőtérben, ami az én régi otthonom is volt, már játékkal, bóklászással tölthette az időt.
A felfelé vezető lépcső oldalán ugyanakkor kis tárgyak, csipeszek, bögrécskék, mindenféle kiegészítők voltak, és gyermekem felfelé haladva útjain sokszor megállt ezeknél, bizony huzamosabb időre is, hogy ezeket ki-be, ide-oda rakosgassa. A lépcső szélén volt korlát, ám nem olyan magasságban, hogy az bármiféle gátat, biztonságot jelentsen egy egyéves számára. Mögötte kellett állnom tehát, akár haladt, akár megállt.
hirdetésItt jön a lényeg. Azt vettem észre magamon, hogy azon kezdtem el bosszankodni, hogy az egyre önállóbb, egyre ügyesebben mászó kisfiam kis mütyürökkel kezd el játszani, itt a lépcső a szélén, ahelyett, hogy felfelé folytatná útját, hogy végre ott lehessen a tágas, fényes, biztonságos, játékra, önfeledt bóklászásra teret adó tetőtérben. Persze leküzdöttem a szülői türelmetlenséget és csak arra figyeltem, hogy ne essen baja, igaz, ahogy tudtam, azért igyekeztem finoman nógatni is az út folytatására.
És valamikor eszembe jutott: valami ilyesmit gondolhat Isten is, amikor ahelyett, hogy folytatnánk utunkat az Ő útjain, nagyszerű céljai felé, nekiállunk kicsinyes, jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, ráadásul olykor éppen a szakadék szélén megállva, amitől talán csak a Gondviselése tart távol bennünket. Mert önmagukban a felnőtt ember bűnei is kisszerű, nevetséges dolgok: valódi jelentőségük abban áll, hogy miattuk feledkezünk el az emberi élet valódi méltóságáról, céljáról és arról az önfeledt boldogságról, amit Isten akar nyújtani nekünk.
Hursán Szabolcs
hirdetés
