Olvasónk remek gondolatai bűnről és mennyei perspektíváról.
Úgy alakult, hogy az elmúlt időszakban sok időt töltöttünk egyéves gyermekemmel a szüleimnél. Rákapott arra, hogy a tetőtérbe vezető lépcsőn igyekezzen felfelé. Idővel egyre kevesebb segítségre volt szüksége ahhoz, hogy az összes lépcsőfokot megtéve jusson fel egészen a tetőtér ajtajához. A tetőtérben, ami az én régi otthonom is volt, már játékkal, bóklászással tölthette az időt.
A felfelé vezető lépcső oldalán ugyanakkor kis tárgyak, csipeszek, bögrécskék, mindenféle kiegészítők voltak, és gyermekem felfelé haladva útjain sokszor megállt ezeknél, bizony huzamosabb időre is, hogy ezeket ki-be, ide-oda rakosgassa. A lépcső szélén volt korlát, ám nem olyan magasságban, hogy az bármiféle gátat, biztonságot jelentsen egy egyéves számára. Mögötte kellett állnom tehát, akár haladt, akár megállt.
Itt jön a lényeg. Azt vettem észre magamon, hogy azon kezdtem el bosszankodni, hogy az egyre önállóbb, egyre ügyesebben mászó kisfiam kis mütyürökkel kezd el játszani, itt a lépcső a szélén, ahelyett, hogy felfelé folytatná útját, hogy végre ott lehessen a tágas, fényes, biztonságos, játékra, önfeledt bóklászásra teret adó tetőtérben. Persze leküzdöttem a szülői türelmetlenséget és csak arra figyeltem, hogy ne essen baja, igaz, ahogy tudtam, azért igyekeztem finoman nógatni is az út folytatására.
És valamikor eszembe jutott: valami ilyesmit gondolhat Isten is, amikor ahelyett, hogy folytatnánk utunkat az Ő útjain, nagyszerű céljai felé, nekiállunk kicsinyes, jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, ráadásul olykor éppen a szakadék szélén megállva, amitől talán csak a Gondviselése tart távol bennünket. Mert önmagukban a felnőtt ember bűnei is kisszerű, nevetséges dolgok: valódi jelentőségük abban áll, hogy miattuk feledkezünk el az emberi élet valódi méltóságáról, céljáról és arról az önfeledt boldogságról, amit Isten akar nyújtani nekünk.
Hursán Szabolcs
hirdetés
1 Komment
“ahelyett, hogy folytatnánk utunkat az Ő útjain” Mért akarjuk mindenáron Isten útjait folyatni? Aki így gondolja az teljesen fel akarja adni önmagát, holott pontosan azt adná fel, amiért Isten megteremtette az embert, azaz boldoguljon önállóan, kihasználva a szabadságát és a felfedezés örömét.
“nekiállunk kicsinyes, jelentéktelen dolgokkal foglalkozni” Mért látod így magadat? Mért értékeled le magadat? Ezzel sem magadnak sem Istennek nem segítesz. Mért gondolod,hogy Istennek olyan emberek kellenek akiket ide oda rángathat kedve szerint? A cselekedetünk mindig következményekkel járnak és ezt jó lenne már megtanulnunk és vállalni értük a következményt de ez csak akkor lehetséges, ha a magunk és nem Isten útját járjuk.
“önmagukban a felnőtt ember bűnei is kisszerű, nevetséges dolgok” Önbizalmad az nem sok van,látszik ebből. Ha így gondolod, tedd fel a kérdést magadnak: Isten egy önbizalomhiányos, gyenge , irányítható embert akart e teremteni vagy egy olyant aki kiáll magáért, és az elképzeléseiért. Nem szabad Isten teremtését (az embert) lebecsülni, hisz akkor magát Istent becsülöd le.