Bese Gergő atya újra tabuk nélkül ír egy hatalmas problémáról: Magyarországon a fiatalok egyre nagyobb százaléka érzi magát magányosnak, a depresszió népbetegséggé vált. A szintén fiatal pap folyamatosan próbál segíteni a bajba került diákokon, hiszen gyakran csak őszinte érdeklődésre van szükségük.
Az elmúlt hetekben több olyan blogbejegyzést írtam, amely komoly vitát váltott ki az online térben. Sokan megbotránkoztak azon, hogy az élet védelmében emeltem szót (papként) vagy a kettős mérce intézményesített megnyilvánulásaira mutattam rá. Szabad világban élünk, szólásszabadság van, mindaddig, amíg ez a véleményformálóknak tetszik. Hangos, zajos mindennapjainkban sajnos nehezen figyelünk fel a segélykiáltásokra. Az elmúlt időben több olyan esettel találkoztam, ahol tragédiáig fajult az oda nem figyelés vagy éppen a jelekben való olvasás hiánya, felszínessége.
A 21. század egyik nagy veszélye, hogy népbetegséggé vált a depresszió. Az adott élethelyzetüket kilátástalannak tartó emberek egyre inkább elzárkóznak a külvilágtól, leépítik a baráti kapcsolataikat is. Börtönt építenek maguk köré, melynek foglyai lesznek hatalmasodó és megoldatlannak tűnő terheikkel.
Úgy érzik magukat, mint akik a család perifériájára kerültek, „albérlőként” viselkednek az otthonukban, már nem keresik a társaságot, elcsendesülnek. A problémák azonban nem oldódnak meg ettől, csak a segítség forrásaitól távolodik el a bajban lévő.
hirdetésA szorongás erősödésével előkerülnek a különböző gyógyszerek (nyugtatók) és/vagy az alkohol mámora szippantja be a tévelygőt, persze mindez „csak feszültségoldó” pótcselekvés, „bármikor le tudom tenni”. A korábbi módszerek mellett egyre gyakrabban előkerülnek a „lightos” vagy komolyabb drogok is, illetve az önbántalmazás egyik formája, a vagdosás. A teher súlya alatt görnyedő a deviáns viselkedésével már kilőtte az első jelzőrakétákat. Cselekedeteinek legfontosabb oka a figyelemfelhívás.
Nem akar ő magában kárt tenni, csak bajban van.
Ezen élethelyzeteket kell felismerni családnak, iskolának, baráti közösségnek. Érzékenynek kell lennie a receptorainknak a legkisebb változásra is. Pedagógusként sokszor a gyerekek agyára mentem, amikor a folyosón megszólítottam és megkérdeztem: mi a baj? Történt valami?….. Az esetek egy részében leráztak, mert nem én voltam a célszemély, akinek üzenni szándékoztak.
De voltak, akik belekapaszkodtak a kinyújtott kézbe és engedték, hogy segítsek.
Az idősebb olvasókban felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet a ma fiataljainak a problémája, amikor mindenük megvan, nem nélkülöznek, nincs háború – mégis egyre több gond van velük? Az esetek legnagyobb részében, amielyekkel találkoztam, az elmagányosodás volt.
Az egzisztenciális biztonságért éjjel-nappal dolgozó szülők keze közül kicsúszott a kontroll, a gyermekükre/gyermekeikre fordított minőségi idő a minimális kommunikáció szintjére esett vissza. Tulajdonképpen semmit sem tudnak az iskolai dolgaikról, a baráti kapcsolataikról, az érzelmi fejlődésükről. A szülői odafigyelés hiánya mellett még terheket is pakolnak a vállukra, mert egy maximalista szülő gyermeke minimum jó tanuló, sportolni jár, nyelveken beszél és hangszeren is tud játszani. A megfelelési kényszer fásulttá, inaktívvá teszi őket és egyre többen gondolkodnak az öngyilkosságon. Nemcsak a szülői/tanári/munkahelyi elvárás vezethet tragédiákhoz, hanem a feldolgozhatatlannak vélt csalódások is.
A „felvilágosult” szülők még „felvilágosultabb” gyermekeinek szabadosan megélt szexuális élete miatt a párkapcsolatok egyre rövidebb életűek, egyre durvább és fájdalmasabb véget érnek, melyből mindkét fél sérülten kerül ki. A megcsalatottságot, a szakítást viszont nem egyformán dolgozzák fel a felek. Ott, ahol a erős szülői odafigyelés, kontroll tapasztalható, a gyógyulás folyamata gyorsabb: ahol mindez a színfalak mögött zajlik, már nagyobb baj körvonalazódik. Az okos ember tud olvasni a sorok között, felismeri a segélykiáltásokat:
„Majd megtudjátok, ha nem leszek…..”
„Nem bírom tovább, azt hiszem, befejezem…”
„Miért nem figyelsz rám? Kiszállok!”
„Mindenki éli az életét, az ajtót sem nyitjátok rám, mintha nem is léteznék!”
„Mindenkinek jobb lesz, ha már nem leszek….”
A mondatok mellett sokszor elmegyünk és ezt a hibás választ adjuk: „Szedd össze magad!” A mélyponton lévő ember, főként akkor, ha depresszió, szorongás, pánik gyötri, nem tudja egyedül „összekapni” magát. Segítségre van szüksége! A „cry for help” jelenségét nem szabad félvárról venni, cselekedni kell! Ne akkor figyeljünk fel rá, amikor bekövetkezett a tragédia, mert az egy életen át hordozott trauma, bűntudat felemészti a lelket és összetöri az életet.
Hazánkban különösen nagy hagyománya van az öngyilkosságnak, vannak olyan családok, ahol generációról generációra megjelenik. Népünk terheltsége ebben a tekintetben különösen is erős, ezért is igyekeztem ezzel a bejegyzéssel felhívni a figyelmet arra, hogy olvassunk a jelekből, és ne féljünk közbelépni, segíteni, odafigyelni, mert életet menthetünk!
Bese Gergő atya
hirdetés
