Ha valamire megtanított minket ez az év, akkor arra, hogy nem tudjuk alakítani a jövőnket.
Olyan ember vagyok, aki szeret előre látni és tervezni. Úgy is mondhatnám, hogy hiányzik belőlem az a valami, ami a spontán emberekben megvan. Idegesít, ha változtatnom kell valamin, amit olyan ügyesen elterveztem.
Most képzeljétek el, hogyan hatott rám ez az év, amikor tényleg nem lehetett semmit sem előre látni.
Volt egy pont, amikor már majdnem megbolondultam. Az irányításmániás énem nehezen tudta elfogadni, hogy ilyen nyilvánvalóan kivették a kezéből a kormányt.
hirdetésMost sokkal feltűnőbben látszik, hogy emberek vagyunk.
Idáig azt hittük, hogy a kezünkben van a kontroll. Tervezhettünk, lefoglalhattuk az utazásunkat, az egész világ a miénk lehetett, ha akartuk! Hirtelen azonban mindezt elvették tőlünk.
Most már értem a nagyszüleimet, akik mindig azzal a mondattal egészítették ki terveiket, hogy: „Ha Isten életet minket.” Biztos ti is hallottatok már hasonló mondatokat az idősebb korosztály szájából. Attól a generációtól, akik nálunk is mélyebb és fájdalmasabb tapasztalatokat szereztek arról, hogy milyen kiszámíthatatlan a világ.
A karantén elején még rosszul voltam attól, hogy nem láttam előre a jövőt. Hogy nem tudtam azt mondani: ekkor lesz az esküvőm és kész, utána pedig ide és oda utazunk. Ideges és mérges voltam miatta. Most azonban csak annyit tudok mondani: Isten tudja csak, mi lesz. Nekem pedig ez megfelel. Elfogadtam, hogy ember vagyok és nem én irányítom a világot.
Isten úgy tanított ebben az évben az alázatra, ahogyan még sosem.
Minden egyes nap rá kellett eszmélnem arra, hogy milyen hatalmas szükségem van Istenre, és mennyi kegyelmet adott az életembe.
Amikor a jövő eseményeire gondolok, akkor most már világosan látom, hogy nincs hatalmam eldönteni, hogy mi fog történni. Nem tudom mit hoz a holnap, azt viszont igen, hogy Isten nélkül nem akarom átélni.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
