Miért nem hisszük el, hogy két ember találkozása Isten akarata?

Olvasónk írásában egy különleges találkozást mesél el nekünk, és határozottan tanúskodik róla, hogy az ilyen pillanatok nem a véletlen művei.

Minden Isten akaratából történik. Ha hiszünk abban, hogy minden Isten akaratából történik, akkor miért nem hisszük el azt, hogy két ember találkozása is Isten dicsőséges munkájának az eredménye? Az életünk során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy azt gondoljuk, csupán a véletlen műve, hogy két ember egy adott helyen és pillanatban egymás szemébe néz. 

Mi, hívő emberek tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. 

Nemrég egy kávézóban történt velem egy hasonló szituáció. Szeptember utolsó hetében elég zord arcát mutatta a pár napja tartó ősz. Reggel a szemerkélő esőben, a kabátom gallérjába bújva szaporáztam a lépteimet a munkahelyemre. Mivel fontos és nagy koncentrációt igénylő megbeszélésre igyekeztem, így gondoltam, egy forró napindító kávé jól fog esni. Az idő szűke miatt a legkorábban szembejövő kávézóba igyekeztem betérni. Az eső áztatta járdán szaporáztam a lépteimet, mígnem megpillantottam egy narancssárgán világító hirdetőtáblát, amelyen a Coffee felirat állt. A kora reggeli időpont ellenére reménykedtem benne, hogy nyitott ajtóra találok. Lenyomtam a kilincset és örömmel hallottam, hogy az ajtó felett elhelyezett, zsinórra felfűzött, színes, csillag formájú fémdarabkák hangosan csilingelnek. Ahogy az ajtót magam mögött bal kezemmel becsuktam, jobb kezemmel máris a maszkom kerestem a kabátom zsebében. 

A koronavírus-járvány időszakában fontos, hogy kellően óvatosak legyünk, és óvjuk egymás egészségét, ezért villámgyorsan fel is húztam az édesanyám által varrt maszkot.

A pulthoz léptem, ahol a szájat és orrot takaró fekete maszk fölül egy gyönyörű gesztenyebarna mosolygós szempár fogadott. Megszűnt egy pillanatra a világ körülöttem, zavaromban remegő hangon tudtam csak kibökni, hogy mit is szeretnék kérni. Még mindig az igéző szemek hatása alatt voltam, amikor újra megpillantottam a mosolygós szempárt, ahogy a kávét a kezembe adja. Ezután odanyújtottam a bakkártyámat, amit rejtélyes módon nem fogadott el a terminál. 

„Ó, ne” – gondoltam magamban; pont most kell, hogy ez az idilli találkozás így végződjön?

Nem volt mit tenni. Elkezdtem kotorászni a zsebemben, és próbáltam összeszedni a kávéra való pénzt. Az első kellemetlen érzés után ekkor következett be a második, ugyanis 10 forint még hiányzott, és sehol sem találtam. A gyönyörű, gesztenyebarna szemű lány ugyanolyan mosolygósan mondta, hogy:

                – Semmi baj, majd legközelebb behozod.

                 Visszakérdeztem:

              –  Biztos rendben van így? – mert én még mindig kellemetlenül éreztem magam.      

              –  Biztos. – megköszöntem, és már siettem is ki a kávézóból.

Kissé dühös voltam magamra, és kérdeztem Istent, hogy miért kellett ilyen megalázó helyzetet átélnem, amikor épp egy olyan lánnyal találkoztam, aki a szemeivel teljesen megbabonázott.

Furcsa nyugalommal ültem a munkahelyemen, töprengtem a történteken. Este, mikor hazaindultam, a gondolataim még mindig a szerencsétlen helyzeten jártak. Lassabb léptekkel sétáltam, mint reggel, mikor megpillantottam a lányt, ahogy épp a kávézó előtt készül bevinni a narancssárga reklámtáblát. Szaporázni kezdtem a lépteim, hogy oda tudjam adni az adósságom. Mikor az ajtóhoz értem, épp a kulcsot fordította el a zárban, ekkor integettem neki, hogy várjon, és mondtam:  

– Csak a 10 forint adósságom hoztam. – talán ekkor még inkább mosolygott a maszkja alatt, legalábbis a szeméből ezt láttam, miközben ezt mondta:
– Nem kellett volna ma visszahoznod a pénzt.

Kérdeztem:
– Miért?

Válaszolta:
– Mert tudtam, hogy vissza fogsz jönni.

Döbbenten kérdeztem:
– Tudtad?
– Igen, láttam a szemedből, rendes fiú vagy.

Ekkor vált világossá számomra, hogy okkal történt a reggeli kellemetlenség. Isten akaratából találkozott két szempár, melyek szavak nélkül is értették egymást.

Szegedinszki Krisztián

hirdetés