A Papp válaszol!

A Papp válaszol – túltolt szenvedés, önámítás, életcél megtalálása

Három újabb kérdésre válaszolt Papp Miklós: ezúttal a papok által “túltolt” szenvedésről, az esetleges önámításról és az életcél megtalálásáról kérdeztétek a görögkatolikus papot és családapát!

Emil (Győrújbarát)

Miért csak a kereszt tövében tudnak időzni az emberek? Miért “tolják túl” a papok a szenvedést, ahelyett, hogy észrevennék a Feltámadott jeleit? Miért nem tudnak feltámadás-központúbban gondolkozni? Engem felettébb bosszant ez a beteges hozzáállás.

Részben igazad van: Schmemann atya szerint is vannak keresztények, akik egész évben nagyböjti stílusban élnek, s ez hitetlenség. Keresztényként alapkönyvünk az evangélium (örömhír), a legfőbb ünnepünk a húsvét (örömünnep), minden vasárnap örömteli hálaadásra jövünk össze (eucharisztia), s tudjuk, hogy a történelem végén kinyilvánul Isten győzelme (még az apokalipszis is öröm). Minden tanítás, szentségkiszolgáltatás, etika ebből az örömből él. Demmer, a német morálteológus, nem is győzi hangsúlyozni, hogy előbb az elbűvöltség, az öröm – utána a teljesítmény, a küzdelem. Nem is megy könnyen az élet, ha sohasem olvassuk az örömhírt, nem részesülünk az öröm lakomájában, nem járunk templomba, s elfásul az elbűvöltség bennünk. Persze ez az öröm nem egyszerű érzelmi jókedv, nem „felfújt amerikai optimizmus” vagy harsány nevetés, ne is ezt várd el. Szent Pál úgy mondja: a keresztényeket körülveszi az evangélium jó illata (2Kor 2,15), sőt, nekik kell Krisztus jó illatává válniuk, mely másokat életre vezet. Ez az öröm inkább egy parfüm-állapot, egy alapvető derű, mely még a keresztekbe is képes megvigasztaltságot vinni. A keresztények öröme a fizikai lét fölötti meta-fizikai öröm, ami már nincs kiszolgáltatva a történelmi esendőségnek, igazából a hit öröme.

Azonban mégsem viselkedhetünk úgy, mint akik már elérték a visio beatifica boldogító örömét. Még úton vagyunk, még a történelemben vajúdunk. Még vannak torokszorító keresztek. A teológia úgy mondja, hogy mindannyian a „már” és a „még nem” eszkatológiai feszültségében élünk, azaz már elérkezett Isten országa Krisztussal, de még eljövendőben is van. Már örülhetünk, de örömünk még nem teljes. Már lehetünk boldogok, de ez még nem a színlátás beteljesült boldogsága. Ez igazából „lebegés” a két végpont között: nem tudunk a nagy szenvedésekre nevetgélve legyinteni, de semmilyen szenvedésbe nem akarunk depresszíven beleragadni sem. Ha Krisztus megkönnyezte Lázárt, ha szomorú volt (de nem depressziós), akkor szabad nekünk is őszintén megengedni a fájdalmat, a könnyeket – de valahogy „mégis hittel” a háttérben.

Abban biztos vagyok, hogy a hit jóillatú öröme munka nélkül nem hull az ölünkbe. Meg kell küzdeni, mert a világ minden nap felbosszant, mert a belső világom minden nap tele van nem örömteli dolgokkal. A fizikai és a lelki arcunk is minden nap kap ráncokat, ideget, bosszúságot. Tudatosan meg kell küzdeni önmagunkban, hogy a hit öröme vegye át a trónt.

Abban is biztos vagyok: sok fiatal (és nem csak fiatal) könnyen szalad bele egy akármilyen „vallási jellegű szervezetbe”, mert ott kicsit több örömöt, baráti beszélgetést kap. Nekünk nem lehet elég ott belül csak tudni az örömünkről, hanem csábító jó illatként meg is kellene jelenítenünk.


Anna (Kállósemjén)

A karanténban az egyik nap rettenetesen meguntam a tévét, a telefont, a számítógépet, s egy egyszerű fehér lapot tettem magam elé. Nem tudom, honnan jött, de elkezdtem verset írni. Kicsit szorongok miatta, hogy szabad nekem azzal foglalkozni, ha nem is vagyok tehetséges? Ámítom magam, elveszem az időt hasznosabb dologtól?

Minden elvonulásnak és csöndnek (a karanténnak is) nagy ajándéka lehet a belső világunk felé való fordulás. Csoóri Sándor szerint létezik olyasmi, mint egy „második barbárság”, amikor valaki nem tud írni-olvasni a belső világában. Azonban ez a barbárság nem babra megy: ő nem csak önmagától fog szenvedni, hanem az ilyen emberrel nem lehet sem egy házasságban együtt élni, sem egy munkahelyen együttműködni. Aki nem tudja megismerni és nevén nevezni a belső dolgait, azzal hogyan akarunk beszélgetni, vitatkozni, dolgozni, imádkozni? Lehet, hogy van egy iskolázottságunk a külvilág felé, és kifelé működünk (tudunk írni-olvasni, számítógépet kezelni, pénzt keresünk), de attól még lehetünk csak „beszélő szerszámok, igahúzó dolgozók, élvezkedő hedonisták”. Milyen sok házasságba, munkahelyre kellene egy kicsivel több lelki finomság, s olyan szépen menne!

A belső világ műveléséhez az egyik legjobb út a szavakkal való foglalkozás. Csak bátorítani szeretnélek: ez nem tehetség, művészi véna kérdése, hanem alapvető emberi szükségletünk. Nehogy azt hidd, hogy ez luxus sok más hasznosabb teendő mellett. De sok embernek kellene visszább venni a hasznos cselekvéseiből, s inkább egy verset elolvasnia, hogy emberibb legyen az élete! Szilágyi Ákos szerint „verset olvasni olyan, mint templomba jönni”. A szavak egyszerre be is visznek gondolatokat a belső világunkba (ez az olvasás), de a saját gondolatainkat is formálhatjuk szavakba (ez az írás). Nem elég, ha valaki csak befogadó: csak olvas, előadásokat hallgat, mások gondolatait ismételgeti. Az ember nem lehet senkinek sem a fénymásolata. Saját identitásunkhoz hozzátartozik, hogy mi magunk fogalmazzuk meg gondolatainkat, érzéseinket. Ehhez csodaszép út pl. a versírás: a versnek sokféle formája van, lehet nagyon kötött és nagyon szabad is. Talán az elején a legfontosabb a megfelelő szavak megtalálása. A belső valóságról nem írni kell, hanem pontosan eltalálni. Na, az nehéz. Abban mindig van dráma. Amikor a rész-szavakon át besuhan az Egész. A versen túl jó lehet naplót írni: szellemi naplót. Minden komoly gondolkodó írt naplót, s ez fordítva is igaz: ha valaki komoly naplót ír a belső világáról, az kihat a külső világára is. A szellemi napló nem kamaszos eseményrögzítés, hanem a szellemi haladásunk összesűrített bekezdései. Ebből nem kell sok, 2-3 hetente egy gondolat, pár mondatban.

Felsorolni sem tudnám, mennyi jó hatása lehet verset vagy szellemi naplót írni. Egyszer idéztem Csoóri Sándor mondását: „Az igazságot nem lehet úgy előrántani, mint egy kést”, azaz minden vitában fontos a türelem, megválogatni a szavakat. Egy házasember visszajelezte, hogy sokkal jobban megfontolja a szavakat, amelyekkel vitatkozik a párjával, s azóta mennyivel könnyebb az életük! Persze a belső világ pontos megragadásának első helye az imádság: lassabb, de igazabb lesz az imásága, aki nem dobálja a „szavak paneljeit” az ég felé, hanem ízlelgeti-keresi-vajúdja, mit is mondjon Kedvesének.


Edina (Budapest)

Nagy nyugtalanság tölt el,mert nem érzem,hogy a helyemen vagyok. Háromgyerekes anyukaként szívesen dolgoznék értékteremtő munkahelyen. Imádkozom,hogy megtaláljam, mi az utam, de bármibe fogok, sikerül és nincs egyértelmű “stop tábla”. Hogyan jöjjek rá,mi a feladatom, hol van dolgom a családon kívül?

Elképzelhető, hogy életszakasz váltáshoz érkezett: ahogy nőnek és önállósodnak a gyerekek, egyre több kapacitása marad önnek valami másra is. Először is fontos, hogy a gyermekeivel „érezze a helyén” magát, minél kisebbek, annál inkább szükségük van édesanyjuk elfogadó és sürgető szeretetére, és a hátteret adó stabil házasságra. Nehogy túl korán elkezdje „mások szekerét tolni”, s a saját gyermekeinek maradék anya jusson. Az ordo caritatis etikai elve ismeri a szeretet sorrendjét: minél szorosabb a szeretetkapcsolat valakivel és minél inkább rászorul (pl. kiskorú, beteg), annál inkább vannak kötelességeim felé. Ez az elv azért fontos, mert a nagylelkű ember könnyen szétszórná magát minden irányba, s ez Krisztusnak sem jó.

Ha azonban a házasság is működik és a gyerekek is egyre nagyobbak, akkor jogos igénye lehet egy édesanyának, hogy a családján kívül is bevesse magát. Azért tanult, van hozzá ideje és energiája, jól esik kimozdulni a babakocsi mellől, igénye van tágabb társaságra, s alapvetően ezzel építeni fogja a családját, nem rombolni. Az anyai hivatás szentségének elismerése mellett elismerhető a szentségre törekvés a munka, a tágabb társadalmi kör világában is. Mindenkinek jó, ha az ilyen anyák saját döntés alapján a munka világába visszatérnek: jót tesz a nő önbizalmának, jótékonyan visszahat a házasságára, mintát jelent a gyerekei számára, s nem utolsó sorban a társadalom is nyer, ha az „anyai” mentalitást beleviszi a munkába, a közösségi életbe.

Igen kreatív és tehetséges anyuka lehet, akinek „minden sikerül, bármibe is fog.” Az a nagy kérdés: merre vesse be önmagát? Én azt mondanám: amerre a nagyobb személyes jó és a nagyobb közjó van. Ahol a legtöbb embernek, a legmagasabb rendű jót tudja adni. Ahol a képességeit a leginkább meg tudja feszíteni, s flow-ban tud dolgozni. Ahol a keresztény értékrendjével leginkább egyezik a munkahely értékrendje. Ahol a leginkább szenvednek emberek, s a szakszerű segítség mellett az anyás szív is jól esik. Igen tehetséges és értékteremtésre vágyóknak szempont lehet az is, hogy olyan célokat szolgáljanak, melyek a haláluk után is értéket teremtenek.

Persze nem mindenki tud a tehetségének megfelelő álommunkahelyen dolgozni. Megtörténhet, hogy a család és egy közepesen leterhelő munkahely mellett valakiben még mindig van szomjúság valami értékteremtésre. Nekik szoktuk az önkéntességet javasolni. Az önkéntesség kultúrája hihetetlenül életerős tud lenni, sokakat vonz, teret ad szunnyadó kompetenciáknak, erősíti a testvérek, a családok és lakóközösségek kohézióját, az állami ellátás hézagait be tudja tömni, nagyon hasznos tud lenni az egyházak számára is, s az önkéntesség szinte mindig vidám! Érdemes lehet az értékteremtő vágynak fórumot keresni, vagy prófétaként elindítani egy önkéntes mozgalmat.

Loyolai Szent Ignác a döntéshozás nagy lelki mestere, s szerinte akkor hoztunk egy jó döntést (akkor vagyunk a helyünkön), ha egyszerre érzünk egy igazi lelki nyugalmat, belső békét, s egyszerre feszültséget, tenni akarást.


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

    hirdetés

    1 Komment

  • Válasz Németh Rezső 2020. 05. 27. 21:49

    Jól mondta Papp atya minden vasárnap a feltámadás örömünnepe. … Majd jön ,jönnie kell a kereszthordozásnak hat napon át!. Mert mindenkinek meg kell valakit váltani.(pl.azt aki nem gondolja az egész napi nyugalmas jólétet és az esti jó kis zuhanyzás gázszámláját meg kel keresni olyan munkával ami 3szorosát fizeti annak mint az amit szeretve szívesen művelnék) ) Minden reggel mikor munkába indulok elhaladok az első templom mellet keresztet vetek és így imádkozok: Uram felveszem keresztem ma is, de tedd édessé terhedet és könnyűvé igádat! Ámmen! Igenis böjt a keresztény egész élete, viszont Jézus azt kéri mosolyogva tegyük! Régen apropó az apámék (én50+) csak vasárnap ettek húst. Talán azért volt kevesebb rák mert nem próbálták egész életükben magukat növeszteni növelni gyarapítani.