Mindig csak több kell?

Az ENSZ egyik új tanulmánya szerint a világon minden kilencedik ember éhezik. Mi pedig mégis elégedetlenek vagyunk az életünkkel.

,,Kilencből egy ember, azaz világszerte 820 millió ember éhezik, minden harmadik ember pedig túlsúlyos vagy elhízott. Egyre több ország szenved a rosszul tápláltság kettős terhétől: az alultápláltságtól és az elhízottságtól, továbbá más étkezéssel kapcsolatos betegségektől, mint a cukorbetegség, a szív- és érrendszeri betegségek és a daganatos betegségek.” – olvashatjuk. 

Elképesztő ez a kontraszt. Elhízás és éhezés.

Előbbiért nemcsak a mértéktelen zabálás a felelős, hanem a rossz tápanyagok, az olcsó, többszörösen feldolgozott élelmiszerek is. De az utóbbira mi a mentségünk? 

Miért nem tudunk adni annak, akinek kevesebb van? Mert meg kellett venni a legújabb modellt a trendi almás telefonból? Mert már megint kiment a divatból a ruhatárunk és frissíteni kellett rajta? Az életünk szüntelen várakozás és elégedetlenség. Be kell töltenünk az életünkben az űrt sminkekkel, kütyükkel, ruhákkal, gyűjtőnevükön: cuccokkal. Miközben a társadalom egy része vért izzadva próbálja ,,kihozni a maximumot” az életből, szezononként több pár cipőt birtokol, addig másoknak az életben maradás a legfőbb napi teendőjük. 

A környezetünkben persze mindig van valaki, akire irigykedünk, aki többet utazik, többet vásárol, csillogóbb életet él. Sosem tekintettem magamra ilyen emberként, hiszen nem nekem volt márkás telefonom, vagy csillogó zseléstollam már az iskolában sem – ami miatt persze sokszor sajnáltam magamat. Azonban sokáig nem is találkoztam az igazi szegénységgel.

Egy nap viszont örökre belém égett egy jelenet.

A Csak Egyet Szolgálat nappali melegedőjébe tartottam az egyetemről, interjút készíteni a szociális munkásokkal. Az Astoria belvárosi, turistákkal tömött világából, egyszer csak ott találtam magam egy alagsorban, ahol megkopott fényű, több éve használt és szeretett szövetkabátomban és szintén számomra divatjamúlt táskámban úgy néztem ki, mint egy milliókat kereső üzletasszony. A rászorulók éppen sorban álltak az ebédért, mások a sörpadokon beszélgettek, vagy tévét néztek. A fertőtlenítő szaga mindent áthatott.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Igen, szégyenkeztem, mert eszembe jutott az érzés, amit még tizenöt perce éreztem az egyetem mosdójában a tükör előtt állva. Ott még tele volt hibákkal a megjelenésem. Nem voltak vadiúj ruháim, se menő alapozóm, vagy drága parfümöm. Lúzernek éreztem magamat, aki nem engedheti meg magának, hogy ,,rendesen vásároljon”, és mindig új ruhákban járjon. De ott, az alagsorban, a hajléktalanok között rá kellett jönnöm, hogy valójában milyen gazdag is vagyok.

A világon minden kilencedik ember éhezik. Talán nem a te szomszédságodban, nem a te háztömbödben, olyan kerületben, ahová ritkán teszed be a lábadat. De attól még ez a szám igaz. A legjobban úgy tudunk küzdeni ellene, ha először vállaljuk a fájdalmas szembenézést saját magunkkal. Ha szembesülünk vele, hogy az életünk nem azon múlik, hány új kabátot tudunk venni, vagy hova megyünk nyaralni, és azon milyen képet posztolunk. Te szembesültél-e már a saját életed valóságával? Ki tudsz szállni a mérhetetlen fogyasztás versenyéből?

Ha igen, akkor arra is szabad leszel, hogy ne csak a saját problémáidat vedd észre, hanem másokét is.

hirdetés