Az életben sokszor hirtelen váltakoznak jó és rossz időszakok, és könnyen esünk abba a hibába, hogy a rosszban megragadunk. Hosszúnak és gyötrelmesnek érezzük ezt, és olyannak tűnik mintha sosem lenne vége. Mégis mi segíthet ki egy rosszabb periódusból?
Az idő relatív, és ezt nem csak Einstein elméletében fontos információ. Eszerint, ha kellemesen töltjük az időnket, hamarabb “eltelik” az idő, míg a szenvedés alatt csak nagyon lassan “múlik”. Nem hiába emeltem ki ezt a két kifejezést, de ezekre csak később térnék rá.
Az elméletet úgy lehetne szemléltetni, hogy míg egy óra egy kellemes ember, akár a szerelmünk, vagy a legjobb barátunk társaságában mindössze öt percnek tűnik, addig egy órás munkahelyi értekezlet, ahol csak hallgatunk olyannak tűnik, mintha örökkévalóság lenne. Ugyanaz a két idő, mégsem érzékeljük ugyanannak.
Ez mind azért van, mert az ember szinte képtelen az időt egyenletesen érzékelni, az mindig relatív, azaz viszonylagos.
Lebegünk a boldogságtól
Amikor boldogok vagyunk, akár egy jó élmény miatt, nem gondolunk a rosszra, hiszen “az soha nem történhet meg”. Örülni jó, boldognak lenni pedig egyszerűen felemelő. Az ember lebeg és ha lebeg, akkor nem érzi a talajt, nem érzi, hogy az milyen érdes, és azt sem, milyen messze lehet tőle. Ez normális és végtelenül emberi, hiszen mind boldogságra vagyunk alkotva, ez az alapbeállításunk. Ami sajnos gyakran elhajlik, könnyen önzővé válhat, és már azon kapjuk magunkat, hogy a boldogságunkhoz hisztérikusan ragaszkodunk. Nézzük csak meg a kisgyermeket, hiszen rajta látszik legjobban ez az alapbeállítás. Szeret boldognak lenni, mindig az akar lenni, és ha valami veszélyezteti ezt a boldogságot, akkor vészjeleket küld, sírni, jajgatni kezd. Ezt hozzuk magunkkal felnőttkorunkba, csak jól elásva a tudatalattinkba.
Megfigyeltük már magunkon, hogy ha boldogok vagyunk, de úgy igazán boldogok, megszűnik az idő?
Annyira elmerülünk a boldogság áramlatába, hogy nem érezzük az idő folyamát. Minden megszűnik, csak mi és a boldogságunk tárgya maradunk. Ez történik, ha szerelmünkkel töltjük az időt. Ez történik, ha gyönyörködünk a természetben. Ez történik, ha elmerülünk ima közben Isten szemlélésében. Biztos ismerős érzés, én tudom. És milyen húsba maró tud lenni, ha kicsit kizökkenünk, és arra gondolunk, hogy ez a pillanat egyszer talán elmúlik. Gyorsan el is akarjuk hessegetni a gondolatot, mint éjjel az ablakon beröpült szúnyogot, de pontosan ugyanúgy járunk vele. Már nem tudunk ettől megszabadulni, csak kalimpálunk. És egyszer csak véget ért a pillanat.
Egyszer le kell jönnünk a Tábor-hegyéről
Valamikor Jézus felment egy magas hegyre a három legközelebbi barátjával, köztük Simon Péterrel. Úgy mentek, mint a jó barátok, akik szeretnek együtt időt tölteni. Amint felértek, Jézus egyszer csak vakító fényárba öltözött, ami szó szerint levette a lábáról a három barátot. Péter félve megpróbált felfigyelni. Egyszerűn nem hitte el ami történik, hiszen egész addig jól elbeszélgettek, most meg a földre esve a fejét is alig tudja felemelni. Amikor azonban felnéz, olyat lát, amit ember nem láthat a földön saját szemeivel. Jézus, mint a földre szállt isteni személy, két másik emberrel társalog, akik együtt az egész Ószövetséget jelképezték: Mózes a törvényeket, Illés pedig a próféták jóslatait. Egy hang pedig kinyilvánította, hogy Jézus az Isten szeretett Fia.
„Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” (Mt 17, 4)
Hirtelen minden összeállt. A gyerekkortól megélt törvény, a régóta hallgatott jóslatok, Jézus csodái. Péter megértette, és végtelen boldogság töltötte el ekkor. Arra gondolt, hogy szakít eddigi életével, és csakis itt, ebben a pillanatban akar élni örökké. Jézus azonban megérintette, és azt mondta neki, hogy most ideje visszatérniük. (Mt 17, 1-13) Péter valószínűleg nem akart, hiszen ebben a pillanatban akart élni örökké. Napokkal később pedig letagadja, hogy ismerte-e egyáltalán Jézust.
“Most múlik pontosan…”
Bizony így vagyunk mi is a boldogságunkkal. Hiába a féktelen öröm az adott pillanatban, a következőben nagyon könnyen a szeretetünk tárgya ellen tudunk fordulni, ha az látszólag csalódást okoz nekünk. Akit eddig szerettünk, most idegenné vált. És ekkor beléptünk a szomorúság magányába. Innen látszólag nincs kiút. Hiszen drága fizikaprofesszorunk elmélete szerint a negatív idő, habár minden pillanata szenvedés, mégis végtelennek tűnő. Elvesztettük már azt a boldogságot, amit megéltünk, már messze, szinte végtelen távolságra került tőlünk. És emiatt a végtelen távolság miatt tűnik egy örökkévalóságnak.
Aki szomorú, de úgy igazán szomorú, azt nem lehet megvigasztalni. Mondhatunk neki bármit, “Isten akarata”, “lehetne rosszabb is”, “így kellett lennie”, és lehet még sorolni. Ez a szomorúságon nem segít, még akkor is, ha igaz. Csak az segítene, ha pontosan azt a dolgot adnánk neki vissza, amitől olyan boldog volt. Ez azonban nem mindig, sőt talán sose lehetséges. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg se próbáljunk vigasztalni.
Szeretet okozta sebet csakis szeretet gyógyíthat.
Ha mi magunk vagyunk ebben a szomorúságban, jusson eszünkbe, hogy világunk múló és változékony. Hiába akarjuk, hogy valami ne változzon, úgyis meg fog. De talán ez vigasztalhat is minket. Ha örülünk, becsüljük meg, és raktározzuk el, mint a tűzifát. Hidegebb hónapokra még jól jöhet, ahelyett, hogy egy hét alatt mindent eltüzelünk, hogy addig is nyári melegben lehessünk. Becsüljük meg az örömöt, mert elmúlik. Ha szomorúak vagyunk, akkor pedig viseljük el, mert nehéz, nagyon nehéz, de tűrjünk, mert egyszer az is elmúlik.
Krisztus kereszthalála volt talán a legnagyobb szenvedés mindenkinek. Senki se kívánta, mégis megtörtént. Feltámadása után azonban az örömöt felvitte velünk oda, ahol az sosem múlik el. Éljünk úgy, hogy itt a földön minden elviselve egyszer oda kerülhessünk, ahol már a boldogság el nem múlik soha.
Kiss Máté
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás