Blog, Szilágyi Anna

El mered engedni az életed? Tényleg?

Egy szombati napon történt, ima közben. A legtöbb imámban én szoktam kérni Istentől, akkor viszont fordítva történt: Isten kért tőlem valamit. Azt kérte, engedjem el végre az életem. De most úgy igazán.

Először nem értettem. „De Uram, tiéd az életem!” – válaszoltam neki kicsit ijedten. Végigpörgettem a gyakran énekelt dicsőítő dalokat, amelyek arról szólnak, hogy az Övé vagyok, mindenem az Övé, leteszem Jézus lábai elé az életem. És mégis… Megmutatta, hogy ezek sokszor csak szavak. Van egy részem, ami szorongatja az életem. Egy részem, ami már egész kisgyerekkoromban elhitte: csak az tart egyben, ha mindent az irányításom alatt tartok. Hiába tanultam meg később, hogy Istenre az egész életem rábízhatom, mindez fejben volt meg, a szívemnek pedig csak bizonyos részeiben.

Megmutatta, hogy a teljes szívemre vágyik.

És hogy nekem is az lesz a legjobb, ha odaadom, amit addig nem mertem. Mert féltem.
Rettegünk az elengedéstől. Miért? Mert nem merünk bízni abban, hogy Isten ad valami sokkal jobbat. Pedig minden alkalommal így történik – csak épp ott, akkor ezt nagyon nehéz elhinni. A láthatókra nézünk, ami véges és bármikor kifogyhat. Jézus pedig azt kéri: a láthatatlanra nézzünk, ami végtelen és örök. „Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” /2Kor 4:18./
Szóval ott voltam, azon a szombat estén és Isten elkérte tőlem a kontrollt. Tudta, hogy képtelen lennék átadni a Szentlelke nélkül, ezért körülvett valami tapintható, egészen valóságos jelenléttel és így már ki tudtam mondani: „odaadom neked!”. Ezt elismételtem vagy háromszor – nem azért, mert biztos akartam lenni benne, hogy az Úr hallja, amit mondok, hanem mert annyira felszabadító volt. Ijesztő, furcsa, új, mégis felszabadító. A tudat, hogy tartva vagyok.

Ha nem vagyok képes tartani magam, Ő akkor is tart.

Sőt: a specialitása, hogy szeret akkor is, amikor gyenge vagyok. Amikor elesem. Amikor beismerem: nem bírom tovább. Amikor szembekerülök a határaimmal és átengedem magam a kegyelmének.
Megmutatta, mennyien vagyunk ezzel így: kiskorunkban érnek olyan tapasztalatok, amik azt üzenik, hogy a szüleink nem képesek érzelmileg tartani minket, bizonytalanok, kétségbeesettek, és mi felírjuk a láthatatlan belső táblánkra: „erősnek kell lenned!”. Extrább esetekben, mint amilyen az enyém is volt, a mondat így egészül ki: „erősnek kell lenned mindig, különben nem fognak szeretni!”. Ezt a mondatot törölte le bennem Isten.

Helyette felírta: „Foglak!”

Még azon az éjszakán, amikor ez a párbeszéd – ima – lezajlott, kórházba kerültem. Elképesztően fájt a gyomrom, és hiába nem akartam bemenni a sürgősségire, végül muszáj volt. Miközben hajnalig zajlott a kivizsgálásom és nagyon rosszul voltam fizikailag, végig éreztem, hogy az Atyám valóban tart engem. Mintha kipróbálta volna a hitem a gyakorlatban is.
Hálás vagyok neki. Mert egyre biztosabban tudom, hogy elengedhetem az életem. Minden kétségemmel, kételyemmel, félelmemmel, zavarodottságommal, vágyammal, örömömmel együtt neki adom és nála biztonságban van. Mert nem a kontroll, az irányításmánia tart egyben, hanem maga a szeretet. „Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” /Kol. 3:14./

 

Még nem érkezett hozzászólás