Be kell vallanom valamit: megtörtem. Annyi év szitkozódás és kellemetlen tapasztalat után rájöttem: futni nem is olyan rossz, sőt, egy futással kezdett nap csak még jobban segít a lelki életem szintentartásában.
Felszabadító élmény rájönni arra, hogy amit eddig az identitásod részének hittél, az valójában nem igaz! Az én esetemben ez azt jelenti, hogy az “utálok futni” mentalitást olyan szinten a személyiségem részeként kezeltem, hogy megmásíthatatlan, velem született tulajdonságként tekintettem rá. Azonban azzal nem számoltam, hogy sokkal többet mozgok, mint a középiskolában, így pár kilóméter lekocogása mindenféle felkészülés nélkül lehetséges. Így vérszemet kaptam, bevásároltam magamnak a szükséges felszereléseket, és uccu neki!
Csak a kutyasétáltatók és pár elvetemült koránkelő mászkál a város utcáin hajnali hatkor. A csend megnyugtató, a fáradt fények lassú ébredezése és a csípős levegő olyan adrenalinlöketet adnak, melyről korábban nem is gondoltam volna, hogy egyszer meglesz bennem. Zene nélkül futok, nem akarok másra koncentrálni csak a gondolataimra, és rácsodálkozni a teremtett világra. A Duna és a felkelő nap látványát mindigis a kedvenceim között tartottam számon, ebben a képben számomra különösen is benne van az Isten. Ilyenkor olyan könnyű a jelenlétében érezni magamat, hálát adni, a problémák hirtelen olyan távolinak tűnnek és olyan lényegtelennek, hogy azt mondom: az ilyen futás felér egy imádsággal.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás