Blog

A pillanat, mely kilóg az időből

Mi kell ahhoz, hogy jókor jó helyen legyünk? Mitől érezzük néha, hogy amit átélünk, az tér és idő megismételhetetlen találkozása? Utólag ezekre a percekre mondjuk azt, akármennyire is elcsépelt: ott és akkor boldogok voltunk. Egy ilyen eseményt, egy ilyen érzést éltünk át a nászutunkon.  

A „mézeshetek” egy részét Olaszországban töltöttük, első állomásunk Bari volt. Feleségemmel nem vagyunk a hagyományos „sightseeing-típusú” (mindenhova berohanok két percre csinálni negyvenhárom fotót) városnézés hívei, jobb szeretünk céltalanul lődörögni, helyiekkel társalogni, kevesebb dolgot megnézni, elmélyedni a város hangulatában. A dél-olasz települések sajátossága, hogy majdnem minden sarkon áll egy legalább ezer éves templom, nem volt tatárjárás, porig sem bombázták őket, sértetlenül őrzik a középkori ember világfelfogását. Jó érzés volt zaj és hőség elől meg-megbújni hűs, csendes kápolnákban, megállni a kereszt előtt, végignézni a festményeket.

Délután öt óra három perckor, bár gőzünk sem volt, hol járunk, beléptünk a város legrégebbi katedrálisába. Legnagyobb meglepetésünkre tele volt a templom, annak ellenére, hogy egy teljesen átlagos hétköznap volt (legalábbis szerintünk). Halk, feszült morajlás hullámzott az emberek között, nem a mise előtti suttogás, amikor a tegnapi meccset beszéled meg a haveroddal, hanem feszült figyelemmel teli, csodaváró. Ilyen hangulat lehetett a tömegben, amikor Jézust várták, ez jutott eszembe valamiért. Rajtunk is úrrá lett a kíváncsiság, ágaskodtunk, próbáltunk előrébb nyomakodni, hogy kiderítsük, mi zajlik az oltár körül.

Az erős napfény átsüt a bejárat feletti rózsaablakon, ezen meg mit kell nézni, gondoltuk, semmi különös. Az oltár előtt a földön egy rózsaablak formájú minta, ezen meg mit kell nézni, gondoltuk, semmi különös. Ám ahogy a fény vándorolt a kövön, rájöttünk: egy perc múlva milliméter pontosan illeszkedni fog a padló mintázatához. És illeszkedett is. A tömeg mosolygott, nevetett, tapsolt, nekünk pedig földbe gyökerezett a lábunk. Az építész pont úgy tervezte a katedrálist, hogy a nap évente egyszer, június 27-én 17:05-kor az ablakon át épp a mintára süssön.

Csillagászat és építészet hihetetlen remekműve, a jövőbe vetett hit lenyűgöző bizonyítéka, de minket mégsem ez döbbentett meg.

Hanem az, hogy mi szinte percre pontosan érkeztünk. Ha tudunk róla, vagy azért jövünk, hogy megnézzük, nem lett volna ilyen csodálatos, még az is lehet, hogy lekéssük. Siettünk, idegeskedtünk volna, folyton az órát nézve. Szerencsére azonban sikerült annyira ellazulnunk, elvárásainkat olyan alacsony szintre hoznunk, hogy Isten nekünk adhatta ezt az ajándékot: hely és idő, föld és ég találkozását. Mert „van néha olyan pillanat, mely kilóg az időből” (Weöres Sándor.)

 Véssey Miklós

Fotó: Facebook/Claudio Monge, gelestatic

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás