Egy kacsintás az égből

Plank Ádám fél évet töltött Böjte Csabánál Székelyhídon, a Gyermek Jézus Otthonban. Vendégszerzőnk a következő napokban három megható történetet oszt meg az ott eltöltött időszakból: félelemről, kitartásról és Istenről.

Mindenkinek vannak félelmei. Sokszor ki sem merjük ezeket mondani, csak hagyjuk, hogy emésszenek bennünket, mérgezzék az életünket. Mielőtt kimentem volna Székelyhídra egy nagy félelmem volt. Vajon tudok-e majd úgy nézni nap, mint nap ezekre a gyermekekre, mint egészséges hús-vér fiatalokra, vagy mindig azt a sebzettséget fogom csak látni, amit magukon hordoznak, és amit pont nekem kellene gyógyítanom.

Mikor megérkeztem és kiszálltam a kocsiból az egyik első kislány, akit megláttam Anna volt. Feltettem a legszebb mosolyomat és odaköszöntem neki.

„Szia, Anna!”

Erre Anna lesütötte a szemét és se szó, se beszéd, elsomfordált. Rögtön megkérdeztem a nevelőt, hogy valami rosszat mondtam, vagy esetleg rosszul gesztikuláltam? Kiderült, hogy nem ez volt a probléma. Anna 7 éves és 4 évesen került be az árvaházba. Apja addigra már többszörös nemi erőszakot követett el a kislányon, és ezért fél a férfiaktól. Ekkor éreztem azt, hogy kezd kicsúszni a talaj a lábam alól. A félelmeim igazolást nyernek és lehet, hogy jobb lenne most azonnal felszállni az első Budapestre tartó buszra és hazamenni.

Az éjszaka elég nehezen telt, majd másnap jött a közös foci. Ezen részt vett Anna is és itt már nem tapasztaltam rajta azt a távolságtartást, amit az előző nap. Bár az is igaz, hogy nem szólt hozzám.

Délután a csendes pihenő idejében éreztem, hogy kell egy pár óra egyedüllét és gondoltam felfedezem a kastély parkját. El is indultam, majd néhány lépés után éreztem, hogy valaki követ. Hátra fordultam és Anna állt ott. Kezében egy rajz volt, amely engem ábrázolt, ahogy a kastély előtt állok. Odajött hozzám, megölelt és annyit mondott:

„Olyan jó, hogy itt vagy és kérlek, soha többet ne menj el!”

Ekkor felnéztem az égre és éreztem, hogy valaki visszakacsint.

Plank Ádám

hirdetés