Blog, Harmati Dóra

Isten kihozta a legjobbat az érettségimből

Bár már az összes iskolát kijártam, ma mégis újjáéledtek bennem saját érettségimnek az élményei. Látom a húgomon is, hogy mennyire sorsfordítónak éli meg ezeket a napokat. Nem csoda, tizenkét évig erre készül az ember, és kicsit reménykedik is, hogy sosem kell átesnie ezen a megmérettetésen. Már nem sok mindenre emlékszem, hogy mik is történtek hat évvel ezelőtt, de egy valami kitörölhetetlenül megmaradt: Isten ott volt.

Az érettségi volt az a megmérettetés az életemben, mely először éreztette velem, hogy nem tudok kontrollálni mindent. Hiába az a sok tanulás, készülés, egy rossz feladat, egy kis kétségbeesés, egy szúrós tekintetű szóbeliztető tanár mindent elronthat.

Most először tehetetlennek éreztem magamat. 

Megvolt a kis sorrendem, a legjobb és a kevésbé jó opciókkal, ahová jelentkeztem, de biztos jó döntést hoztam? Ezt kell tennem? Jó, hogy ide jelentkeztem? Egyáltalán fel fognak venni? Humán beállítottságú emberként, volt akitől még meg is kaptam: miért nem mentem vegyésznek, azzal jobban lehet keresni. Én pedig csak álltam kétségbeesetten és azon gondolkoztam, hogy ha beleszakadnék, akkor sem tudnám elvégezni, és milyen igazságtalan is az élet, hogy sosem lesz belőlem mérnök egy multicégnél. Írni bezzeg tudok, de mire megyek vele?

Rengeteget imádkoztam, életemben talán először fogtam fel teljesen, hogy mit jelent átadni valamit Isten kezébe, és azt, hogy Neki terve van az életemmel. Olyan volt, mintha csak külső szemlélője lennék az eseményeknek: holdkóros állapotban vártam mindig a következő napot. Tanulni már nem tudtam, és nem is volt érdemes, az agyam viszont mintha mindent kiengedett volna magából. Hogy lesz ebből sikeres felvételi? Honnan fogom én a tudást előhámozni? Hogy fogom átvergődni magamat a matekon? Arról nem is beszélve, hogy Alma materem azóta az ország legjobb egyházi gimnáziuma lett, és hat évvel ezelőtt sem volt egy gyenge szintű intézmény.

A kérdés nem az volt, hogy hányast kap az ember, hanem hány százalékot. Ilyen körülmények között kifejezetten nehéz elfogadni magunktól a kevésbé fényes eredményeket, hát még azt, hogy Isten szemében nem számít a négyes matek, vagy az éppen csak ötös emelt érettségi. Ki tudja ilyenkor kizárni a külvilágot és a teljes tervet látni ebben, amikor mindenki kilencven százalék fölött teljesít? 

De Isten ott volt és megmutatta nekem, hogy le kell tennem a büszkeségemet.

Felmértem a helyzetet és láttam, hogy a pontjaim nem lesznek elegendőek az első helyre, amit megjelöltem: csak kicsit, de éppenhogy lecsúsztam róla. A pontvárásnak az időszaka aztán már az átadásról szólt, és teljes mértékben felszabadított! Kértem Istent, hogy legyen meg az Ő akarata, hogy vigyen arra az egyetemre, amelyre mennem kell, és átadtam neki a hivatásomat. Elfogadtam a második helyet, ami számomra egyenlő volt a teljes megaláztatással és büszkeségem felszámolásával. Valahogyan feloldódott bennem minden, és mindezek ellenére egészen biztos voltam abban, hogy Isten oda fog küldeni, ahová kell. 

Talán vannak itt olyanok, akik emlékeznek még a 2013-as felvételi ponthatárokra. Teljes lelki nyugalommal vártam az értesítést arról, hogy mehetek az általam második helyként bejelölt egyetemre. Azonban 2013-ban a ponthatárok drasztikusan leestek, az én szakomon vagy száz pontos csökkenés történt, ha nem több. De ki emlékszik már a pontos számokra? Csak álltam a telefonommal a kezemben és nem hittem el. Döbbenet, zavarosodottság és egy olyan határozott igen Istentől, amitől még most is meghatódom. Ha arra gondolok, hogy annak idején többször megkérdeztem Istent: miért nem vagyok reálos, mit akar velem és az írással kezdeni, és most a 777-re tekintek, akkor minden értelmet nyer. 

Mert kaphatsz akármekkora pontokat, és csilloghat akármilyen fényesen az a kitűnő bizonyítvány, minden eltörpül ahhoz képest, mekkora is a mi Istenünk és az Ő tervei!

Harmati Dóra

Fotó: infostart.hu

1 Komment

  • Válasz Anna 2019. 05. 08. 10:10

    Köszönjük Dóra, és a többi írást is!!